ÁBRAHÁM Júlia

Néha érdemes egy kicsit eltávolodni a napi politikai húsdarálótól. Unalmas és kilátástalan árnyékbokszolás zajlik. A politikai pofozkodás egyre durvább és már eszünkbe sem jut: miért ez az egész? Milyen elképzelt világért is küzdünk? Milyen  jövőképbe illeszkedik mindaz, amit csinálunk?  

Itt az idő, hogy új társadalmi víziókról beszélgessünk

Sajátos lett a politikához fűződő viszonyom. Nem megyek dudálni, tüntettem már eleget. Nem nézem a parlamenti performanszokat, láttam már eleget. Ritkán olvasok politikai elemzéseket, analizáltam már eleget. Nagyon unom a banánt, de narancsot sem választanék helyette. Főleg nem rohadtat. Változik valami? Szinte semmi. Talán azért nem, mert igaza van Buckminster Fullernek:

"Soha nem tudsz megváltoztatni dolgokat az által, hogy harcolsz a létező valóság ellen. Hogy megváltoztass valamit, építs egy új modellt, ami elavulttá teszi a már létezőt."

Így talán annak lenne értelme, hogy új társadalmi víziókról beszélgessünk. Bár Vörösmarty figyelmeztetett, hogy „ábrándozás az élet megrontója”, mégis kellemes - és talán nem is haszontalan - egy kicsit álmodozni néha. A pozitív utópiák sajnos, a disztópiák szerencsére ritkán szoktak megvalósulni. Nem is ez a funkciójuk. Inkább csak támpontok lehetnek életvitelünk és döntéseink átgondolásához.

Az én vágyott világomat a fenntartható jól-lét társadalmának hívják.

 Ebben a világban mindenkinek van értelmes és tisztességes munkája. Jövedelemviszonyaink a munkánk társadalmi hasznosságát és minőségét tükrözik, ugyanakkor a munkaképtelenekről is tisztességesen gondoskodunk. A fejlett technikát tudatosan - kizárólag céljaink érdekében – használjuk. A világhálón ingyenesen intézzünk a személyes jelenlétet nem igénylő ügyeinket. Minden fontos dologra jut időnk. A szabadidőnk rekreatív, valódi feltöltődést nyújt. Egészségesen élünk, ritkák, és nagyrészt gyógyíthatók a betegségek. Főleg a helyi, organikus mezőgazdaság által termelt egészséges élelmiszereket fogyasztunk.

 Annyi gyermeket vállalunk, amennyit szeretnénk. Bármilyen életformát választunk (szingli, élettárs, kiscsaládos, nagycsaládos), anyagi biztonságban élünk és egyformán értékes tagjai vagyunk a társadalomnak. A legtöbben családban élünk, ahol a kapcsolatok erősek és stabilak. A nők nemcsak egyenjogúak, hanem egyenrangúak is a férfiakkal. A gyermekeink, a szüleink és nagyszüleink fontos részei életünknek. 

Szinte mindenki részt vesz valamilyen civil tevékenységben. Igazi közösség vesz minket körül, amelyre mindig számíthatunk. Önzetlenül segítjük egymást. Bízunk az emberek szakértelmében és becsületességében. A közösségre vonatkozó döntéseket közösségi módon hozzuk. A szabályokat nem kijátszuk, hanem betartjuk. A kapcsolatainkat az együttműködés jellemzi. Tudjuk, hogy csak a közös előnyök vezetnek hosszú távú sikerekhez.  A másként gondolkodók (egoisták, pazarlók, békétlenek stb.) véleményét tiszteletben tartjuk, de sem a helyi közösség, sem az állam nem támogatja törekvéseiket.  

Az otthon, a munkahely, az iskola, a boltok és a rekreációs helyszínek közel vannak egymáshoz, így a napi közlekedésre kevés időt és energiát fordítunk. Előnyben részesítjük a zöld technológiákat, a házainknak semleges vagy pozitív az energiamérlege. Megóvjuk a természeti környezet eredeti szépségét, az erdők, vizek, a talaj és a levegő tisztaságát. Az állatokkal együttérzően bánunk. Nem pazarolunk, egyre kevesebb szemetet termelünk. Csak olyat és annyit vásárolunk, amire szükségünk van. A szükségtelenné váló dolgokat igyekszünk újrahasznosítani.  

Kompetensek vagyunk életünk szinte minden területén, elegendő és hiteles információnk van a helyes cselekvéshez. A minőség többnyire fontosabb a mennyiségnél. Tudatosan, kiegyensúlyozottan élünk és kézben tartjuk az életünket. A változó világ kihívásaira aktív és pozitív válaszokat adunk. A személyes és a közösségi sorsunk alakíthatóságába vetett hitünk erős. Egyszerre vagyunk magyarok, európaiak és világpolgárok. Ezeket nem egymást kizáró, hanem a világ összetettségét jól tükröző és harmonikusan összeegyeztethető identitásnak tartjuk.

 Minden szavazásra jogosult részt vesz a választásokon. Az önkormányzati ügyeket a helyi közösség megbecsült tagjai intézik. A pártok csak az országos politikában vesznek részt. A politikusok tisztességesen és teljesen átlátható módon végzik munkájukat, szolgálják az embereket. A politika megszabadult korábbi perverz hajlamaitól: nem szolgálja a globális pénztőkét, és nem telepszik rá a sokszínű kultúrára.

A nők "felnevelhetnek" egy emberibb, zöldebb világot

Szerintem vagyunk jó néhányan, akik egy ilyen szabad, békés és egészséges - egyszóval emberségesebb - társadalomban szeretnének élni. Meggyőződésem, hogy a XXI. század emberibb arca elsősorban a nők kezében van. Fel kell vállalniuk azt a gondolatot, hogy egy jobb, nyitottabb, barátságosabb és együttérzőbb világ lehetséges.

Hiszem, hogy van lehetőségünk a közös jövő megválasztására. Egy zöld és jól-lét alapú újratervezéssel leválthatjuk azt a kultúrát, amely az ember rosszabbik énjét erősíti és jutalmazza. A kirekesztés, a gyűlölet, a félelem és a megosztás rendszerét lecserélhetjük az együttműködés, az együttérzés, a biztonság és a társadalmi béke rendszerére. Ehhez jelentős változásra van szükség a hétköznapi életvitelben és a politikában egyaránt, egymást segítve, kiteljesítve.

 Nekem azok az értékes közéleti aktivitások, amelyek közelebb visznek ehhez a vonzó, új világhoz. Konstruktív javaslatokkal, jól működő gyakorlatokkal, motiváló történetekkel. Bízom benne, hogy az Új Világ blog és facebook oldal sok pozitív jövőképpel rendelkező embernek lesz a találkozó- és a gondolatmegosztó helye. Mert rajtunk múlik, hogy mi kerül a „Tiszta Lapra” és hogy mennyire lesz „Sorsfordító” a következő időszak.

KÁLOVICS Enikő írása

A mostanában sokat emlegetett Isztambuli Egyezmény hosszú utat járt be Magyarországon. 2014-ben ugyan csatlakoztunk hozzá, a ratifikációig azonban már nem jutott el. Az Egyezmény ötletét a magyar kormány végül, 2020-ban teljesen lesöpörte az asztalról.

Mi történt ez alatt a 6 év alatt? Mi változtatta meg annak a kormánynak a véleményét, amely korábban hajlandó lett volna a magyar jogrendszerbe teljes egészében beilleszteni ezt a szerződést? Miért van az, hogy a jelenlegi kormány nem törődik azokkal az emberekkel, akik igazán segítségre vannak utalva? Erre keresem a választ

Hetente egy áldozat

A tagállami jelentések és statisztikák feltárták, hogy Magyarországon hetente 1 nő hal meg a családon belüli erőszak miatt. Azok a nők, akik rendőrhöz fordultak ezzel a problémával, mind arról számoltak be, hogy a hatóság addig nem foglalkozik az üggyel, amíg a bántalmazott nincs kékre-zöldre-véresre verve. Azt hihetnénk, hogy az utóbbi évek családon belüli erőszakról szóló hírei - amelyek nők és gyerekek súlyos bántalmazásáról szólnak – kellően hatnak és a képviselők végre ratifikálják az egyezményt. Az egyezmény ratifikálásának ára 8 milliárd forint lenne, de a gyerekek és a nők megmentésére sajnos 2014. óta nem jutott pénz, jóllehet eközben a Puskás Stadion például 190 milliárdból valahogy mégis megépült.

Üres ígéretek valódi intézkedések helyett

Sejthető volt, hogy a kormány hiába ígérte be a ratifikációt, komolyan mégsem vették az egyezménybe foglaltakat. Magyarország 2014. március 14-én írta alá az egyezményt. Egy évvel később a parlament elutasította Szelényi Zsuzsanna és még 35 szocialista és LMP-s képviselőnek indítványát, amely az isztambuli egyezmény ratifikálását szorgalmazta. 42 igen, 129 nem, 22 tartózkodás volt a szavazás eredménye. Az Igazságügyi Minisztérium közleménye szerint „a kormányzat elvégzi az ezzel kapcsolatos feladatait”. Ezt a munkát, vagyis az egyezmény ratifikálásához szükséges jogi, intézményi és pénzügyi vonatkozások felmérését, koordinálását a kifejezetten erre a célra létrehozott, a Nőkkel Szembeni Erőszakkal Foglalkozó Munkacsoport végezte. A tervek szerint amint a követelményeket teljesíteni tudják, tavasszal döntés születhet az ügyben. Nos az egyik fő akadály az volt, hogy Magyarország még több pontban nem teljesítette az egyezményben foglaltakat. Több jogszabályt, így a Büntető törvénykönyvet is módosítani kellett volna hozzá, illetve intézményrendszereket kellett volna kialakítani.

Magyarország az egyik olyan uniós tagállam (mindössze kettő ilyen van), ahol a rendőrök még most sem kapnak külön rendszeres szakmai képzést, arról, hogy hogyan lépjenek fel a nők ellen irányuló erőszak esetén, miként avatkozzanak be ezekben helyzetekben, milyen módon akadályozzák meg az erőszakot. Uniós tagállamként pedig egyedül Magyarországon nem foglalkoznak professzionális szakértők intervenciós program keretében az erőszakot elkövető férfiakkal. Nincs olyan intézményrendszer sem, amely segítséget nyújtana az erőszakot elszenvedett nőknek.

Kifogások, kifogások, kifogások...

A kritika rendszerint férfiak részéről fogalmazódik meg az egyezménnyel szemben. Szerintük ,,az egyezmény olyan radikális feminista alapokra építkezik, amely a nőket általánosságban elnyomott áldozatként, míg a férfiakat elnyomóként, erőszakos bűnelkövetőként láttatja”. A kormány is hasonló kifogásokat használ kommunikációjában. A társadalmi nemek tanulmányát, mint egyetemi szakot is elkaszálták.  A konzervatív ,,mintaférfiak” tényleg ennyire félnének az önállósodott, saját utukat járó nőktől? A válasz bizony – igen! Ha megnézzük a parlament összetételét, akkor láthatjuk, hogy a női képviselők többsége az ellenzéki oldalon ül. Ha összehasonlítjuk például a 2018-as választások előtti és a jelenlegi parlament összetételét, akkor tisztán látszik, hogy a nők száma jelentősen csökkent a kormányoldalon. A kormány politikája szerint egy nő akkor teljesíti élete legnagyobb feladatát, ha unokákat szül.Ez a felfogás úgy tűnik, 2016-os elhangzása óta uralkodó lett a parlamenti többség körében.

Az asszony verve

2013-ban történt az a botrány, amikor a Fideszes Balogh József egy este részegen olyan súlyosan bántalmazta élettársát, hogy az asszonynak eltört az orra és a járomcsontja, ezért kórházba került. A kórház hivatalból feljelentést tett. Balogh - aki ekkor fideszes országgyűlési képviselő és Fülöpháza polgármestere volt - először azzal védekezett, hogy a nő megbotlott a vak komondorukban, úgy szerezte a sérüléseit. Büntetőügy lett a verésből, az előkerült bizonyítékok miatt a politikus ott már elismerte, hogy ő verte meg az élettársát. Első fokon még csak pénzbüntetést kapott, ami azt jelentette volna, hogy megtarthatja 2010-ben, fideszes politikusként megszerzett polgármesteri székét. Másodfokon aztán szigorították a büntetést, s így 10 hónap szabadságvesztést kapott, felfüggesztve.

2013-ban alázta meg Szél Bernadettet, a fideszes Illés Zoltán a parlamentben, amikor azt mondta: ,,Attól, hogy ön szép, még nem következik, hogy okos.” Később Illés bocsánatot kért meggondolatlan kijelentéséért.

Személyesen Orbán Viktorhoz (egy igazi miniszterelnökhöz) méltó kijelentés volt az is, amikor kijelentette, hogy nőügyekkel nem foglalkozik.

2017-ben Németh Szilárdnak volt egy kijelentése az ATV-ben: ,,...ez egy olyan egyezmény, amelybe ebből a píszí világból belecsempésztek olyan passzusokat, amely gyakorlatilag a hagyományos családmodellt támadja, ha úgy tetszik, a genderfilozófiát próbálja átültetni. Mi ezt soha nem fogjuk támogatni.” Tehát akkor a Németh Szilárd-féle hagyományos családmodell olyan modell, aminek a része az asszony rendreutasítása és ha kell, akkor a verése is?

De vegyük például azt, amikor nem is olyan régen Orosz Bernadett összevert, feldagadt arcával lett tele az internet. Biztosan mindenki látta a képeket, amiket a nő közzétett és azt is, amit partnere, a nyugalmazott katonatiszt tett vele. Gulyás Gergely, miniszterelnökséget vezető miniszter reakciója pedig ez volt: "Fel lehetne lépni rendkívüli hatékonysággal. A konkrét ügyben – én is csak újságolvasóként láttam - azt tudom mondani, hogy vélhetően a hatóságok nem jól érzékelték a veszélyt."

A nő helye

Az igazság azonban az, hogy a magyar hatóságok sosem érzékelik a veszélyt. Mert nem tudják, hogy mit kell abban az adott esetben tenni, hiszen nincsenek kellően edukálva ezzel kapcsolatban, ami az Isztambuli Egyezmény egyik legfontosabb hozadéka lett volna. Ennek az edukálatlanságnak e téren pedig közvetlen következménye a jelenleg is zajló Nők Lapjás botrány, aminek friss számában egy olyan tanácsadó levél jelent meg a bántalmazottak számára, ahol azt írják, hogy amíg a koronavírus járvány tart és az emberek otthon kényszerülnek maradni, addig a nők húzzák be fülüket-farkukat és ne adjanak okot partnerüknek arra, hogy az megverje őket. Mégis hol élünk? Milyen ország az, ahol az elszenvedőt utasítják rendre?

A konklúzió az, hogy míg a magyar kormány 2014-ben még a nyugathoz kívánt tartozni, olyan értékeket és érdekeket kívánt megvalósítani, amik a polgárok javát szolgálják, addig 2020 felé haladva egyre inkább egy másfajta eszme, az önérdek vette át a prioritást. A keleti nyitástól elkezdve, a Soros tervig, a CEU száműzéséig, az ápolók és tanárok megszégyenítéséig Magyarország egy olyan kultúrát akar megtestesíteni, ami fáj. Az Isztambuli Egyezmény számos édesanyának, élettársnak, nőnek és gyereknek adott volna reményt arra, hogy kitörjenek egy olyan helyzetből, ahonnét önerőből nem tudtak volna. Jó lett volna, hogyha a magyar jogrendszer végre melléjük áll és megbünteti azokat, akik igazán megérdemlik. Sajnos az, hogy Magyarország egy ilyen fontos kérdést ignorált, az többek között a lustaság (új intézményrendszerek kialakítása, új jogszabályok megalkotása), a nemtörődömség, az önérdekkövető államszerveződés és a nyugattól való szakítás számlájára írható.

Viszont azzal, hogy lesöpörték a tervezetet az asztalról, legalizálták az asszony és gyerekverő kultúrát, és lehetővé tették azt, hogy a bűnösök továbbra is köztünk járjanak-keljenek és további áldozatokat ejtsenek. Vétkesek és cinkosok minden egyes összevert anya, gyermek és halott nő bűncselekményében.

Az Isztambuli Egyezményről

Sokan hivatkozzák az Isztambuli Egyezményt a nők elleni erőszakról szóló vitákban. Érdemes konkrétan tudni róla az alábbiakat: Az Európa Tanács Egyezménye a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szól. Közismert nevén ez az Isztambuli egyezmény, a Tanács által megalkotott átfogó nemzetközi egyezmény a nők elleni- és családon belüli erőszakkal szemben. Az egyezmény 81 cikkelyből áll, melyek 12 fejezetbe csoportosulnak. Struktúrája az Európa Tanács újabb egyezményeinek struktúráját követi. A jogi eszköz szerkezete a „négy P-n” alapul: Prevention (megelőzés), Protection and support of victims (az áldozatok védelme és támogatása), Prosecution of offenders (az elkövetőkkel szembeni büntetőeljárás) és Integrated Policies (integrált irányelvek). Minden terület egy sor konkrét intézkedést irányoz elő. Az Egyezmény kötelezettségeket határoz meg a nők elleni erőszakról való adatgyűjtéssel és ezzel kapcsolatos kutatásokkal kapcsolatban is. 2011. május 11-én Isztambulban nyitották meg az egyezményhez való csatlakozás lehetőségét az országok számára, aminek kifejezett célja az erőszak megelőzése, az áldozatok védelme és „az elkövetők büntetlenségének a megszüntetése” volt. 2019. márciusáig összesen 46 ország és valamint az Európai Unió írta alá a konvenciót. 2012. március 12-én pedig Törökország volt az, aki elsőként ratifikálta, amit 2013-2019 között még 33 ország követett, olyan országok is, mint például Albánia, Bosznia-Hercegovina, Ciprus, Románia, vagy éppen Szerbia. Természetesen a többi nyugati országnál a ratifikáció egy teljesen természetes dolog volt, amit elsőkézből meg is tettek. Az egyezmény 2014. augusztus 1-jén lépett életbe.

Az egyezmény egyébként úttörő módon megállapít egy sor bűncselekményt, így a nők nemi szervének megcsonkítását, a kényszerházasságot, a fenyegető zaklatást, a kényszerabortuszt és a kényszersterilizálást. Ez azt jelenti, hogy az államoknak fontos, korábban a jogszabályokban nem szereplő bűncselekményi formákat kell megállapítaniuk. Sürgeti az összes illetékes állami szerv és szolgálat bevonását annak érdekében, hogy a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak ellen összehangolt módon lépjenek fel. Tehát az egyezmény maga azt az egyértelmű üzenetet közvetíti, hogy a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak nem magánügy. Éppen ellenkezőleg: a családon belül elkövetett bűncselekmények különösen traumatizáló hatásának a kiemelése érdekében súlyosabb büntetést lehet kiszabni az elkövetőre akkor, ha az áldozat házastárs, élettárs vagy pedig családtag.

Tanár, jogász, "életmódász" vagyok

Végzettségemet tekintve tanár és jogász vagyok, Budapest III. kerületében élek férjemmel és 3 gyermekünkkel. 1996-ban alapítottam a Fitness Akadémiát, amit azóta is vezetek. 2010. óta rekreációval, életmóddal foglalkozó kurzusokat tartok az ELTE Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézetében. Nagy szerelmem a rekreáció, amiből 2017-ben doktori fokozatot szereztem.

Mi dolgom a politikával? 

2014 februárjában, egy téli reggelen jött el az a pillanat, amikor feltettem a kérdést a férjemnek: „Vagy csomagolunk és elmegyünk ebből országból vagy politizálni fogok. Egyszerűen nem bírom tovább. Fizikailag is rosszul vagyok.” Maradtunk. A normális családi és szakmai élet már nem tudta és most sem tudja ellensúlyozni azt a fullasztó légkört, amely egyre jobban fojtogatja a szabadsághoz, őszinteséghez és tisztességhez szokott embereket. Korábban egyáltalán nem érdekelt a politika, de attól a naptól kezdve azt éreztem, hogy muszáj valamit tennem. Szórólapozni, kopogtatni, emberekkel beszélgetni, mindegy, csak tenni valamit a változásért.

Mivel mindig zöld szavazó voltam, természetes volt számomra, hogy az LMP-t keresem meg. Beleszerettem a zöldek világképébe, és egyre jobban bevonódtam az politikába. Foglalkoztam a párt jogi ügyeivel, választási programjával és az egészségügyi kabinetet vezettem. 2018-ban az országgyűlési választásokon a 10. körzet képviselő-jelöltje voltam, de az ellenzéki győzelem biztosítása érdekében visszaléptem. Az OGY választások után az LMP belülről felemésztette önmagát, így fájdalmas búcsút mondtam a pártpolitikának. Nem örökre. Sok-sok tapasztalattal gazdagodva és a fenntartható jóllét vízióját továbbvive kitartok amellett, hogy lesz még lehetőségem egy egészségesebb és békésebb ország létrejövetelében közreműködni.

Hitvallásom

Csak olyan politikában hiszek, amely az emberek életminőségének javításáról szól. Nem elég elzavarni ezt a korrupt, hazug, öntelt politikai elitet, hanem azt is tudnunk kell, hogy milyen új világot akarunk helyette.  Hiszem, hogy a világ emberibb arca főleg a nők kezében van. Fel kell nevelnünk azt a gondolatot, hogy egy nyitottabb, barátságosabb és együttérzőbb társadalom igenis lehetséges. Ezt közösen kell létrehoznunk. Csatlakozz hozzánk és csináljuk együtt!

Külpolitikus 

Jelenleg szabadfoglalkozású külpolitikai elemző és szakértő vagyok, külpolitikai kérdésekről írok cikkeket és  elemzéseket, tartok előadásokat, részt vesz nyilvános vitákon, TV és rádió adásokban is szerepelek olykor és időnként egyetemeken is meghívott előadóként előfordulok. Három gyermekem van, családommal hosszú, külföldön eltöltött évek után ismét Budapesten élek, bár legidősebb lányom jelenleg külföldön tanul, a két kisebb  gyermek még itthon van, mindketten általános iskolások.

Az ELTE-től a politikáig

Egyetemi tanulmányaimat Budapesten, az ELTE Bölcsészettudományi Karán, néprajz-szociológiai szakon végeztem, egyetemi doktori fokozatomat történeti antropológiai disszertációval érdemeltem ki.

Érdeklődésemet már egyetemista koromban is a társadalmi, közéleti kérdések kötötték le, ezek vezettek el a korai közéleti szerepvállaláshoz is. A nyolcvanas években részt vettem az akkori egyetemi mozgolódásokban (Hallgatói Képviseleti Rendszer, Dialógus Békemozgalom, Hétfői Szabadegyetem), tiltakozó akciókban (pl. tíltakozás a Mozgó Világ szerkesztőségének leváltása miatt). Innen számomra egyenes út vezetett a Demokratikus Ellenzékhez, amelyhez csatlakoztam. Nyomtattam és terjesztettem szamizdatot, röplapoztam, tiltakozó akciókban, tüntetéseken részt vettem. Alapító tagja voltam a független Menedék Bizottságnak, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd pedig a Szabad Demokraták Szövetségének.

A legnagyobb változások aktív tanúja voltam...

Aktív részese voltam a rendszerváltoztatás folyamatának, majd 1990-től tizennégy éven át a Magyar Országgyűlés tagja voltam. Kezdettől szakpolitikusként tevékenykedtem, külpolitikai ill. európapolitikai kérdésekkel foglalkoztam és ez vált a hivatásommá az elmúlt három évtizedben. Sok fontos posztot betölthettem pályafutásom során : voltam a parlament külügyi, majd  európai integrációs bizottságának elnöke, a Külügyminisztérium politikai államtitkára, EP-képviselő és nagykövet.

A Sors ajándékának tekintem, hogy aktív részese lehettem hazánk integrációs folyamatának - mind a NATO, mind az EU-csatlakozás egyik hazai aktora voltam. Külpolitikai tevékenységem során mindvégig meggyőződéses atlantista voltam, ma is úgy vélem, hogy Magyarország helye a nyugati nemzetek közösségében, az általuk létrehozott integrációs szervezetekben van.

...és remélem, hogy a jővő építője is lehetek

Reménykedem egy békét és biztonságot nyújtó új világ megszületésében és ezért a magam szerény eszközeivel és lehetőségeivel szeretnék ehhez én is hasznosan hozzájárulni.

Akit a biogáráfiai részletek is érdekelnek, az többet megtudhat rólam a Wikipédián.

Dr. STELLI-KIS Sándor írása 

A 2010. májusában megfogalmazott magasztos ígéretek alapján azt vártam, hogy társadalmi konszolidáció és egy kiegyensúlyozott időszak következik, melynek eredményeképpen társadalmi békében, nyugati típusú szabadságban és egymást tisztelő egyetértésben élhetünk. Jól jött volna ez akkor, és jól jönne most is, de nem jött, sem akkor, sem később.

TÁRSADALMI KONSZOLIDÁCIÓT VÁRTAM

Magasztos volt az 1848 márciusi Tizenkét pont összefoglalásaként megjelölt szövegrész “Legyen béke, szabadság és egyetértés” átvétele a tíz éve megszületett, új társadalmi szerződés meghirdető “Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata”-ba. Nagy várakozással és cselekvő izgalommal teli időszak volt.

A magam részéről egy társadalmi konszolidációt és egy kiegyensúlyozott időszakot vártam, melynek eredményeképpen társadalmi békében, nyugati típusú szabadságban és egymást tisztelő egyetértésben élhetünk. Jól jött volna akkor, és jól jönne most is, de nem jött, sem akkor, sem később. 

MESSZE VAGYUNK MÉG A MAGASZTOS ÍGÉRETEK TELJESÍTÉSÉTŐL

A mennyei harsonánál is hangosabb volt azonban a jelenkori parlamentarizmus eltorzításának tízéves évfordulójáról szóló megemlékezés. Mai helyzetünket és a tíz évvel korábbi ígéreteket összevetve azonban sokunknak úgy tűnik, hogy messze vagyunk még a magasztos ígéretek teljesítésétől. Azt már most tudhatjuk, és jogkövető polgárokként elfogadjuk, hogy az “ünnepelt” tíz év – és a még hátralévő nem egészen két év – eredményeit valójában két év múlva kell majd értékelnünk, hiszen legkorábban a 2022-es parlamenti választásokon kerülhet sor kérdéseink feltevésére, és a kapott válaszok elfogadására vagy elutasítására.

Azt is pontosan tudjuk és érzékeljük, hogy a mai kérdéseinkre adott kormányzati válaszok hangja és állandó ismételgetése olyan erővel hat, hogy azok akkor is elfogadottá válhatnak, ha köszönő viszonyban sincsenek a válaszok valóságtartalmával. Jobb ezért, ha egy pillanatra megállunk, és felidézünk magunkban egy-két 2010-ben megfogalmazott ígéretet, és már most elgondolkodunk azon, hogy mi teljesült belőlük eddig. 2010. május 22-én került ugyanis benyújtásra a Nemzeti Együttműködés Programja, mely egyrészt tartalmazta a már említett Nyilatkozatot és meghatározta az új társadalmi szerződés részleteit.

HOGY IS HANGZOTTAK AZ ÍGÉRETEK?

Részletek és szemelvények a tíz évvel ezelőtti ígéretekből:

“Az államnak pártatlannak kell lennie. Nem ügyeskedhet, nem változtathatja kénye-kedve szerint a törvényeket és a szabályokat.”

“Tíz év alatt egymillió új munkahely.”

“Egyszerűbb és teljesíthetőbb feltételeket a vállalkozások számára.”    

“Fellépést az erőfölénnyel való visszaélés és a monopóliumok ellen.”

“Versenyképes oktatást és képzést!”

 “Az uniós források hasznos, gyors és egyszerű felhasználását.”

“Kitartunk a demokrácia és jogállamiság eszméje mellett.” 

AZ ÉRTÉKELÉST 2022-BEN MINDENKINEK MAGÁNAK KELL ELVÉGEZNIE

Mindenki szabadon értékelheti, hogy a tíz évvel ezelőtti ígéretekből mára mi teljesült! Két év múlva pedig mindenkinek lehetősége lesz arra, hogy értékelését két szavazattal is elvégezze.

A nyilatkozat és program elfogadásának közelgő 12. évfordulója apropóján érdemes már most elgondolkozni azon, hogy ki hogyan fogja a saját kérdéseit megfogalmazni a magasztos ígéretek teljesüléséről. Hogyan és kinek a válaszait fogadjuk majd el? És ha kérdezünk, kapunk-e egyáltalán válaszokat? És ha igen, azok a válaszok milyenek lesznek: szépek vagy igazak? Mert fontos tudni: magyarázni mindig lehet, megmagyarázni már kevésbé. És ha már elfogytak a kérdéseink, akkor tegyük fel magunknak az egyetlen kérdést, ami még érhet valamit: van-e más, van-e valami új, ahonnan igaz és őszinte válaszok érkezhetnek. És ha elérünk ide, akkor talán érezni fogjuk, amit Goethe érezhetett, amikor ezeket a sorokat írta:

“A tévedés úgy viszonylik az igazsághoz, mint az álom az ébrenléthez. Észrevettem, hogy szinte felüdülten fordulunk a tévedéstől ismét az igazság felé.”

Ébredjünk fel valamennyien, és kezdjük el együtt felépíteni az új jövőt, az új világot. A jövőnket a jelen döntései fogják kijelölni, melyet önállóan tudunk elkezdeni, de közösen tudunk sikeresen végig vinni.

 PÁLINKÁS József írása 

Az igazi változtatáshoz az új szabályok mellett új emberek is kellenek. Tapasztalt, az eddigi munkájuk alapján sikeres és politikai mutyikba nem keveredett, ezért hiteles emberek. A köz érdekeiről nem csak szavaló, hanem azért áldozatokat hozni is képes, és ezzel új politikát megvalósító emberek.

  “Múltunk mind össze van torlódva” József Attila: Hazám (1937)

Az 1990-es szabad parlamenti választások és az Antall-kormány megalakulásának harmincadik évfordulóján a Válasz Online portálon érdekes vita bontakozott ki arról, hogy mi vezetett jelenlegi, sokunk szerint tarthatatlan közállapotainkhoz. A napokban Papp József írása világított rá legjobban az összetett okok talán leglényegesebbikére: a közösséget őszintén szolgálni képes politikusok fájdalmas hiányára.

Mi történt az első négy évben?

1990 és 1994 között lényegében kiépültek a parlamentáris demokrácia, a jogállam intézményei. Valami azonban hiányzott. Voltak törvények, intézmények, de nem volt hozzájuk illő szokás, viselkedési norma. Nem alakult ki a demokratikus jogállam kultúrája. Kevés politikus képviselte következetesen a legfontosabb demokratikus jogállami követelmény, a „jog uralma” elvét. Aminek a lényege az, hogy „senki nem állhat a jog fölött”.

A politikusok bizony időnként a jog fölött állónak gondolták és gondolják magukat.

A kormányalakítást az MDF-SZDSZ megegyezése tette lehetővé. Eközben sok kérdés rendezetlen maradt. Ebben egyetérthetünk Schiffer Andrással. Az, hogy ezek később sem rendeződtek már az akkori és későbbi parlamenti viszonyok, politikusi ellenségeskedések és összejátszások következménye.

Egyetérthetünk Papp Józseffel abban is, hogy „ha a politikai osztály büntetlenül átlépheti a törvényeket, akkor az ország sorsát nem a közjó szolgálatát jobbá tevő őszinte és nyílt viták, hanem a politikai szereplők kölcsönös zsarolhatósága, illetve a választópolgárok korrumpálásáért folytatott verseny fogják meghatározni.”  Ez uralta el a politikát, és ez teszi tönkre a közmorált, ez a legfőbb gátja a jól-létünknek is.

Emberekkel és törvényekkel

Sokan várjuk 2022-t. Sokat várunk tőle. Például, hogy orvosolja ezt a helyzetet. De sajnos nehezen hihető, hogy ez pusztán az Alaptörvény vagy éppen a választási törvény módosításával egyik napról a másikra orvosolható lenne.

Az igazi változtatáshoz ugyanis az új szabályok mellett új emberek is kellenek. Tapasztalt, az eddigi munkájuk alapján sikeres és politikai mutyikba nem keveredett, ezért hiteles emberek. A köz érdekeiről nem csak szavaló, hanem azért áldozatokat hozni is képes, és ezzel új politikát megvalósító emberek. Őket bátran megbízhatjuk azzal, hogy képviseljenek minket közösségeink és az ország sorsának alakításában.

Nekünk kell megteremteni

Vár-e ránk egy ilyen új világ? Nem vár. Nekünk kell megteremteni. Sok munkával. És azzal, hogy a politikusokkal szembeni elvárásokat és követelményeket alapvetően megváltoztatjuk. Elég volt a köz szolgálatának leple alatt csupán nyerészkedni akaró hatalomtechnikusokból.

Elég volt az „én elnézem a te tisztességtelen haszonszerzésedet, te elnézed az enyémet” mutyi-politizálásból.

Elég volt a sorsdöntő ügyekben is parancsra szavazó képviselőkből. Ha megköveteljük, hogy a politika az új világban szolgálat legyen és ne üzlet, akkor mindenkinek jobb lesz. Nem csak a szűk, egymást is hatalomban tartó politikusi csoportoknak. Ha ezt elegen megértik és akarják, lehetséges a változás.

Forradalmat remélhetően a radikális változásokat kívánók és várók sem akarnak. Ezért az igazi változást akaróknak választásokon kell elnyerniük a már sokszor becsapott vagy csalódott választók bizalmát. Csak etikailag kikezdhetetlen, áldozathozatalra is képes politikusoktól remélhetjük, hogy életünk jobb, biztonságunk nagyobb, gyermekeink jövője kiszámíthatóbb, közéletünk békésebb lesz. A csupán a személyes hatalomért és meggazdagodásért élethalál harcot folytatók helyett a közösségünk érdekeit szolgálókat kell ügyeink képviseletére megválasztanunk. Az átláthatatlan politikai összejátszásokban résztvevők, a háttéralkuk mesterei helyett olyanokat, akik a politika átláthatóságát ígérik. Olyan politikusokra van szükségünk, akik a régi hatalmi technikák gyakorlása helyett az új világ, a változásokhoz alkalmazkodni képes Magyarország megteremtéséért dolgoznak.

P. HORVÁTH Tamás írása

 Az önkormányzatiság polgári, demokratikus, konzervatív érték. A rendszerváltás egyik célja. A polgári átalakulás motorja. A Fidesz utolsó támadása a vidéki városok ellen a kulturális ipar államosítása. Nem ezért csináltuk a rendszerváltást, nem ezért verettük össze magunkat a Lánchídon.

Pécs hátat fordít az országnak...

...és különösen Budapestnek. Délnyugatra tekint az Isztria és Velence felé. Pécsnek mindig volt saját kultúrája, irodalmi lapja. A Jelenkor 60 éve jelenik meg ezen a címen a szintén pécsi Martin Ferenc betűivel. A Nemzeti Színház, a Pécsi Balett, a Janus Pannonius Múzeum, a Bóbita Bábszínház mind önálló, pécsi arculattal rendelkező intézmények, pécsi szakemberek szervezésével és irányításával. És még nem beszéltünk az egyetemről, a művészeti karról és a püspökség kulturális intézményeiről.

Pontosan 10 éve nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) címet

Mondanom sem kell, hogy Budapest akarta magáénak ezt is, csak azért nem kapta meg, mert a címet nem nagy és nem fővárosoknak osztják. De a programok egy részét és a címmel járó pénzt a hírek szerint persze lenyúlta a Központ, a Hungarofeszt és a többiek segítségével. Mindenkinek jutott az EU-s pénzből: pártközpontoknak és fővárosi intézményeknek egyaránt.

Az EKF próbakőnek bizonyult, de csak félig sikerült az aranycsinálás. A Kodály Központ és a Zsolnay Kulturális Negyed új és felújított épületeit nem lehet elvinni Pécsről, ahogy a Filmszemlét, a Posztot és a Csontváry képeket sem (utóbbit majdnem sikerült, de az össznépi tiltakozás miatt visszahozták - nem épült meg Pesten a tervezett fényes Csontváry múzeum).

Most a Kodály Központra, a Pannon Filharmonikusokra, a Zsolnay Negyedre és a Pécsi Nemzeti Színházra fáj a pártközpont foga.

Nagyon szeretné a Fidesz Budapestről irányítani budapesti emberekkel a nagymúltú pécsi intézményeket. Pedig mi, pécsiek jól elvagyunk a központi irányítás nélkül is… Különösen méltatlan, hogy negligálnak művészeket és szakembereket csupán azért, mert nem Budapesten laknak. A pécsi szobrászokat vérig sértették Kingl Sándor korrupciós öntvényével, mely Weöres Sándort próbálja meg ábrázolni. A minden szakértői fórum által elkaszált zsáner mégis a mai napig a főutca elején trónol. Sokáig éppen Weöres Sándor barátja, a szintén pécsi Csorba Győző volt az egyetlen vidéken élő Kossuth díjas költő.

Nálunk a pénz, mi irányítunk!

De a finanszírozás! – hangzik örökösen az érv a fővárosi pártközpontból vagy a minisztériumokból, esetleg még fentebbről. Nálunk a pénz, mi irányítunk! És valóban! A város nem tudja önmaga, egyedül finanszírozni kulturális intézményeit. De miért is kellene? Az önkormányzatoktól 2010 óta szinte minden számottevő bevételt elvontak. A különleges gazdasági övezetté nyilvánítás réme még a legsikeresebb polgármesterek kedvét is elveszi attól, hogy ipari parkjaikba új befektetőket csábítsanak. Emlékszem, a 90-es években még az SzJA nagy része is helyben maradt.

Miért csak Budapesten finanszírozhatna az állam intézményeket? Az Operaházat, a BMC-t, és egy csomó színházat. Itt vidéken ugyanolyan magas színvonalú kulturális élet folyik, mint a fővárosban. Pécsről egyébként alig mennek, mentek művészek Pestre. Ha nem a kivéreztetés folyna minden vonalon, még gazdagabb és színvonalasabb kulturális élet jöhetne létre a vidéki városokban.

Modern Városok – engedetlen városok

A Modern Városok Program Orbán Viktor által öt éve aláírt szerződése szerint az állam finanszírozza a kulturális intézményeket. A májusi határidő ellenére idén a mai napig még egyetlen fillért sem utaltak át. Veszélyeztetve körülbelül 1000 család megélhetését. Ugyanez a probléma a fideszes városvezetés idején természetesen nem merült fel.

A tét hatalmas. Az iskolák, az egészségügyi intézmények, legutóbb az építési hatóság államosítása után a kulturális ipar einstandolása következik a rosszul szavazó, engedetlen városoknál. Végül az úgynevezett önkormányzatok majd eldönthetik milyen színű virágokat ültetnek a városháza elé.

Szabad Pécs – kifosztott Pécs

Pedig a nemes cél, mikor még kormánypárti polgármester irányította a várost, és elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet, az volt, hogy Pécs kulturális decentrum legyen, függetlenül a budapesti kulturális élettől. Szabadon, másképpen, pécsiként.

Az önkormányzatiság polgári, demokratikus, konzervatív érték. A rendszerváltás egyik célja. A polgári átalakulás motorja. A Fidesz utolsó támadása a vidéki városok ellen a kulturális ipar államosítása. Nem ezért csináltuk a rendszerváltást, nem ezért verettük össze magunkat a Lánchídon, hogy végül egy Fidesz nevű hajdani párt kifossza városainkat, megfosszon autonómiánktól és helyi értékeinktől.

Ha felteszik a kérdést, ki vagyok én?

Fizikus vagyok, kutató, egyetemi tanár. Sokfelé jártam és éltem a világban, az USA-tól Japánig. Most Debrecenben élünk a feleségemmel. Három gyermeket neveltünk fel, büszkék vagyunk rá, hogy kiváló emberek. Öt unokánk van, nagy öröm, amikor láthatjuk őket. Munkám is volt sokféle. Kutatóként kezdtem, egyetemi tanárként folytattam, miniszter is voltam egy rövid ideig, voltam elnöke a nagy elismertségű Magyar Tudományos Akadémiának. Jólesik, amikor a budapesti metróban a köszönésemre a jegyellenőrök az válaszolják „Jó reggelt Professzor Úr!”

Hogyan kerültem a politikába?

1988-ban Svédországban éltünk, amikor november 24-én hallottam a hírekben, hogy egy 41 éves fiatalember lett hazám miniszterelnöke. Változás lesz, érdemes lesz hazamenni - gondoltam. Ebben megerősített, amikor 1989 januárjában azt hallottam, ugyancsak a hírekben, hogy Magyarországon 1956. októberében népfelkelés volt. Én korábban is úgy tanultam a szüleimtől és a tanáraimtól, hogy forradalom és szabadságharc volt. Stockholmban a szerződésem még további egy évre szólt, ezért csak 1989. őszén jöttem haza. Beléptem az MDF-be. Különleges időszak, nagy remények! Talán mert édesapám mindig intett a politikától 1990-ben nem „ugrottam bele”, maradtam a tudománynál. De 8 év múlva, 1998-ban elcsábultam. Azt gondoltam, hogy akkor már a tapasztalataim, az elismertségem és a megfelelő háttér segíthet egy jó oktatás- és tudománypolitika kialakításában.

Az Akadémia élén

2008-tól az Akadémia elnökeként hat évig távol a politikától, de a közélet sűrűjében sok mindent átéltem, átgondoltam.  2014-ben még hittem abban, hogy tudom azt segíteni, hogy Magyarországon egy jó kutatástámogatási rendszer jöjjön létre. Noha egy szakmai kormányhivatalt vezettem, sok gyötrődést és konfliktust is okozott az érzés, hogy rossz irányba megyünk, és én mégiscsak része vagyok a rendszernek. Hozzáteszem, minden akkoriban meghozott döntést és cselekedetet vállalok ma is. 2018-ban az Úristen vagy a sors ismét segített – felmentettek. Szabad vagyok. Azt mondom és teszem, amit gondolok és jónak tartok.

Pozíció és a köz szolgálata

Életem során sok közösségért felelős állást töltöttem be. Az Akadémia debreceni Atommagkutató intézetének 38 évesen lettem az igazgatója, 43 évesen tanszékvezető egyetemi tanár a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, 46 évesen államtitkár, 48 évesen miniszter, 56 évesen akadémiai elnök. Mindenkor a közösség érdekét igyekeztem szolgálni. Ez a legfontosabb politikai hitvallásom is – a köz szolgálata. Demokrácia, szabadság, jogállam, ha röviden kellene összefoglalnom. Hiszek abban, hogy a közérdeket csak olyan politikusok tudják igazán szolgálni, akik a politikán kívül másból is meg tudják teremteni saját és családjuk megélhetését. Több pártnak is tagja voltam (MDF, MDNP, Fidesz).

Nem én változtam, a pártok változtak.

Olyan a politikában hiszek, amely egyaránt szolgálja az egyén és a közösség boldogulását. Nemzeti és polgári elkötelezettségű ember vagyok. Azt hiszem, hogy az emberek között nem az ideológiai szakadékok az igazán mélyek. Sokkal fontosabb, hogy mit gondolunk, és hogyan viselkedünk akkor, amikor olyan értékekben kell állást foglalnunk, mint a tisztesség, az ember méltóságának tisztelete, az empátia, a lehetőségek megteremtése, a szolidaritás, a tisztességes verseny, a méltányosság és az emberiesség kérdései.  Egy új világért, jobb, emberségesebb, fentartható, a következő generációknak esélyt és lehetőséget adó jövőért még akarok és tudok tenni, amíg szükség van rám.

Az életem egyébként nyitott könyv: https://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1link%C3%A1s_J%C3%B3zsef_(fizikus)

KIRÁLY Miklós írása

Az egyetemek a távoktatás látszólag csöndes üzemmódja miatt kikerültek a kormányzati politika célkeresztjéből. Az elmúlt hónapok tapasztalatai és tanulságai azonban a felsőoktatás és a tudományos kutatás szempontjából is érdekes tapasztalatokat hoztak. Itt az idő áttekinteni, hogy milyen értékes tanulságokat kínál ez nekünk.

Virtuális campusokon

Mindenképp elismerésre méltó, hogy az egyetemek rövid időn belül alkalmazkodtak a járvány elleni védekezés követelményeihez, és szinte egyik napról a másikra képesek voltak átállni a (kényszer szülte) online oktatásra. A campusok, épületek kapui ugyan bezárultak, de az elektronikus oktatási tér ablakai kinyíltak, az oktatók és hallgatók valamennyire kapcsolatban maradtak.

Ez a nagy intézményrendszer megőrizte működőképességét, így fontos stabilizáló tényezőként szolgált a válság sújtotta társadalom számára azáltal, hogy több százezer fiatalt megtartott, akik nem kerültek légüres térbe.

Blended learning, mint lehetséges jövőkép?

Természetesen ehhez az egyetemeknek is változniuk kellett.  Ezt a változási hajlandóságot kell követni a jövőben is, folyamatos önreflexióval figyelni az új helyzet kihívásait. Fel kell készülni arra, hogy adott esetben újra és újra hibrid módon, azaz vegyesen jelenléti és távoktatásban kell működniük.

Ősztől remélhetőleg nemcsak a kiscsoportos foglalkozásokat, szemináriumokat, laboratóriumi gyakorlatokat lehet megtartani élőben, hanem az előadásokat is. Az elődóteremben ugyanis az oktató jelenléte, személyisége magasabb értékű, hatékonyabb erő, mint laptopok képernyőjén keresztül. A közvetlen találkozás élményére azért is szükség van, mert anélkül az oktatókon és hallgatókon is erőt vesz a levertség, a fásultság. Az ember társas lény a tanulásban is, a hallgatók személyes találkozása, közös gondolkodása, vitái nélkül nincs igazi universitas. 

Ugyanakkor a járvány további hullámai újra és újra az online térbe terelhetik az oktatást, tehát erre is fel kell készülni. Állandóan fejleszteni kell az elektronikus tananyagot, az oktatást szolgáló médiumokat, programokat és egységesebb módszertant. A jelenlegi eklektikus kavalkád helyett a minőségbiztosítás új eszköztárát is időszerű kidolgozni. 

Tumisu képe a Pixabay -en. 

Nem váltható le sem a tudás, sem a tudós

Kiderült, hogy a tudományos kutatók, az egyetemi oktatók tudása nélkülözhetetlen. Nélkülük lehetetlen modellezni a vírus terjedését, a válság gazdasági hatásait. Nélkülük nem lesz sem védőoltás, sem hatékony gyógyítás. Az évtizede változatlan éhbérért gürcölő kutatók és egyetemi oktatók tudása életbevágóan fontos. A járvány megfékezésére esély sincs nélkülük. 

Nem minden tehát a hardware, az erőművek, bányák, kikötők és szállodák, meg a milliárdok „szorgos” gyűjtögetése, a közbeszerzések körüli sürgölődés, az óriásplakát-propaganda.

Az egyetemeken és kutatóintézetekben felhalmozott tudást és ismeretet nem lehet mellőzni, leváltani. 

Gyarapítani kell! Remélhetőleg az egészségügy és az oktatás együttesen fog felértékelődni e tapasztalatok nyomán.

Újjáépítés

A pandémia utáni újjáépítés egyik fő stratégiai területének a felsőoktatásnak és a kutatásnak kell lennie.

Több figyelem, több törődés, több költségvetési forrás szükséges annak érdekében, hogy a magyar egyetemek legalább kapcsolatban maradhassanak a világ élvonalával. Hogy egy mezőnybe kerüljenek Prága vagy Krakkó hasonló intézményeivel. Ma bizony sajnos nem ez a helyzet.

A járvány, a gazdaság megbénulása, a vészhelyzetben hozott intézkedések a világ minden társadalmát megrázták. Ez a sokk könnyen átrendezheti az eddigi rangsorokat a felsőoktatásban is. Ebben a nagy átalakulásban nyilván azok az egyetemek tudnak felszínen maradni, vagy éppen előretörni, amelyek mögött ott áll a tudás társadalmát támogató kormányzat, annak költségvetése, és persze a szakmai teljesítmény elvárása is.

Ez gyökeres szemléletváltoztatást igényel Magyarországon, ahol Klebelsberg Kunóval, a nemzetépítő kultuszminiszterrel együtt mondhatjuk, hogy sajnos sok döntéshozó „még ma is úgy képzeli el magának az egyetemet, mint egy mamutintézményt, amelynek fenntartása csak akkor indokolt, ha tízezernél több a hallgatója, helyesebben vizsgázója, akiknek nem is érdemes oda eljárni, mert ott nagyarányú időlopás és időpazarlás folyik.”

Pénzt, és mellé a gondolat szabad áramlását

Egyre valószínűbb, hogy a XXI. század a kiszámíthatatlanság, a váratlan kihívások nehéz időszaka lesz. Klímaváltozással, járványokkal, háborúkkal és terrorizmussal, összeomló és újra épülő globalizációval, gyorsan változó geopolitikai viszonyokkal egyfelől, robotokkal és mesterséges intelligenciával, új technológiákkal másfelől.

A magas szintű tudás aranynál is értékesebb eszköz lesz a közösségek túléléséhez, a fenntartható társadalmakhoz és környezethez. A helyes döntésekhez szükséges elemzések értelmes viták kizárólag képzett emberfőktől várhatók.

A tudás felhalmozásához, átadásához, gyors alkalmazásához szükséges a pénz. És szükséges még a szabadság. Önállóság az egyetemeknek, kutatóintézeteknek. Az oktatás, kutatás és véleménynyilvánítás szabadsága az oktatóknak és hallgatóknak. A szabad gondolat nem csak a társadalomtudományokban alapkövetelmény.

Éppen most igazolódott be újra, hogy a COVID-19 okozta világválság elkerülhető, pusztítása pedig jelentősen csökkenthető lett volna, ha a kínai orvosok, kutatók időben szólhattak, írhattak volna bizonyítékaikról, arról, hogy egy új vírus fertőz Vuhanban. 

Az államilag előírt kötelező hallgatás, titkolódzás a vírust nem állította meg. De megállította azt, hogy az országok időben felkészüljenek a világjárványra.

Az éles nyelvű, szókimondó akadémiai polgárok szabad népe sok fejfájást tud okozni a politikusoknak, de éppen ezzel vehetik elejét a nagyobb bajoknak.

Pete Linforth képe a Pixabay -en. 

Reichert János írása

Komoly tudomány a közvélemény-kutatás annak ellenére is, hogy a politikai sajtó gátlástalanul zsonglőrködik az eredményekkel. Annyira igaz ez, hogy ha magunk próbálunk ismeretlenekkel jóindulatú beszélgetéseket folytatni, az eredmény közel hasonlóan alakul, mint a nagy apparátusú kutatóintézeteké.

Annál valósághűbb képet kapunk a társadalomról, minél inkább sikerül kilépnünk a saját mikrovilágunkból, minél több egyébként ismeretlennel sikerül őszinte eszmecserét folytatnunk.

Nézzünk most meg egy honlapot, amelyen ezek az aktuális preferenciák:

Igazából mindegy is, hogy melyik intézet eredményeit vesszük alapul, ugyanazt látjuk az összesnél:

A teljes választói népesség legnagyobb csoportja nem kér a mostani pártokból. Egyiket sem választja.

Véletlenszerűen akadó beszélgetőpartnerek visszaigazolják azt az érzésünket, hogy a magyar választók többségének egyik párt sem kell a mostani kínálatból. Ha megkérdezzük őket, hogy miért nem kérnek belőlük, a válasz is egy irányba mutat. Így vagy úgy, vérmérséklettől, iskolázottságtól függően honfitársaink zöme ugyanazt feleli:

egyik párt sem képvisel engem (minket, a családomat).

Miért torzult így el a közélet?

A pártot választani tudók relatív többsége a Fidesz (és oldalkocsija, a KDNP) támogatója. Ezt a többséget Orbán Viktor a maga gátlástalan tehetségével rosszra használta.

Ma Magyarországon hibrid rendszer van. Nem úgy, ahogyan a Freedom House minapi jelentése használta, ennél hétköznapibban is elmagyarázhatjuk, miért:

A rezsim szétfeszítette a demokrácia kereteit, mert a többségre hivatkozva semmibe veszi a kisebbségi és emberi jogokat, pedig az a modern demokrácia alapja. A Fidesz élcsapatnak képzeli magát, felsőbbrendűek gyülekezetének, és jogot formál rá, hogy mindenki mást lenézzen.

A demokratikus vezetőt isteníti, tévedhetetlennek, tökéletesnek állítja be, akit csak hódolat illet, nem bírálat. Akit kétely nélkül követnie kell mindnyájunknak – ilyenformán alattvalóvá süllyedtünk, elveszítjük szabad polgári mivoltunkat.

Na ebből nem kérünk mi, sok millióan.

Mi van az ellenzékkel?

Az ellenzékinek besorolt pártok viselkedése az átlagember számára évek óta értelmezhetetlen. Ezek a szervezetek egymással többet foglalkoznak, mint a választókkal. Önálló politikára szinte mindig képtelenek, a hangjuk csak akkor jut el a nyilvánosság elé, amikor azt a Fidesz akarja, illetve engedi.

A Parlament elveszítette a tekintélyét

Az országgyűlés nem több, mint politikai látványpékség. A kormánytöbbség rendre kiagyal valamit, aztán azt előadja – az ellenzék pedig úgy táncol, ahogy a Fidesz fütyül.

Érdemi politikai vita nincs, gyakorlatilag még a keretei is megszűntek. Nem tekinthető normális működésnek, hogy a kétharmados többség napirendre sem hajlandó venni egyebet, csak amit ő maga kezdeményez, és a törvényjavaslatok tartalmi megvitatását is elszabotálja.

Törvényeket nyújtanak be – a házszabály szellemének rutinszerű kijátszásával – egyéni képviselői indítványként, aminek az a célja, hogy megkerülhető legyen a még a megvitatása is. Ugyanezt a célt szolgálja a salátatörvények gyakorlata, vagyis hogy egy jogszabályba akár tucatnyi össze nem függő döntést is beleszuszakol a kormányzat, csak hogy megússza a nyilvánosságot.

A cél: az állampolgár számára követhetetlen jogszabályalkotás. És ezt sikerült is elérni, ezért sem figyelik már az emberek az országgyűlést.

Harmadik feladatát, a végrehajtó hatalom ellenőrzését a Fidesz-többség látványosan szabotálja.

Erre az országgyűlésre az emberek többsége szerint nincs semmi szükség.

A demokratikus jogok közül a leginkább közösségi szabadságjog a sajtószabadság. Ha nemzetközi porondon előkerül a magyar sajtószabadság ügye, a kormány ártatlan arccal mindig azt hazudja, hogy nincsen azzal semmi baj, például az internetes portálok közül a legnépszerűbbek kritikusak a kormánnyal.

Ez tény, ám nem ez a lényeg.

Fidesz-pártsajtó közpénzen

A televíziós műsorgyártás igen drága. Az írott sajtó szintén elég költséges, és a relatíve legolcsóbb rádiózáshoz is sok pénz kell, ráadásul ez utóbbi korlátos nemzeti vagyonra, a nemzetközi szerződések által meghatározott frekvenciákra kell alapuljon.

Demográfiai okokból (a lélekszám egyre csökken, az átlagéletkor egyre magasabb) a magyar társadalom egyre kevesebb pénzt áldoz a sajtóra.

A kormány közpénzből finanszírozza az úgynevezett közszolgálati médiát, de az valójában fideszes pártsajtóként működik. Aki tud magyarul, annak ez nem kérdés, elegendő belenézni vagy -hallgatni bármelyik hírműsorba.

A nyomtatott közéleti sajtót a Fidesz több körben, évek kitartó munkájával bekebelezte. Záhonytól Hegyeshalomig gyakorlatilag minden lap a Fidesz kezében van, azokban csak a Fidesz által engedélyezett tartalom jelenik meg.

Adóforintjaink ezermilliói folynak át az államtól a Fidesz-médiába. Ez így nem demokrácia, nem sajtószabadság.

Ez a politikai berendezkedés sokunkat fojtogatja. Közéletünk elviselhetetlenül durva, kormányzatunk rendszeresen rágalmazza, gyalázza állampolgárok kisebb-nagyobb csoportjait, nem számol el a közpénzekkel, titkolja a döntéseit.

Elegünk van. És mi vagyunk a többség. Mind ugyanarra gondolunk:

Új világot akarunk a Duna–Tisza partján.