Szent-Iványi István 

írása

„Én nem a győztest énekelem,

nem a nép-gépet, a vak hőst,

kinek minden lépése halál,

tekintetétől ájul a szó,

kéznyomása szolgaság,

hanem azt, aki lesz, akárki

ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! Béke!

Béke! Béke már!

Legyen vége már!”

(Babits Mihály: Húsvét előtt)

Erre a kérdésre Frank-Walter Steinmeier német szövetségi elnök egyértelmű és határozott választ adott húsvéti televíziós üzenetében:

"Nein, diese Pandemie ist kein Krieg. Nationen stehen nicht gegen Nationen, Soldaten gegen Soldaten. Sondern sie ist eine Prüfung unserer Menschlichkeit. Sie ruft das Schlechteste und das Beste in den Menschen hervor." (Nem, ez a világjárvány nem háború. Nem állnak szemben nemzetek nemzetekkel, sem katonák katonákkal. Ez bizony a mi emberiességünk próbája. A járvány a legrosszabbat és a legjobbat hozhatja ki az emberből.

Az üzenet világszerte nagy visszhangot váltott ki, nagyon sokak reményét igazolta vissza. Nem véletlenül tette ezt a kijelentést a német elnök.

A politikusok közül sokan ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy a járványügyi védekezést háborúnak állítsák be. Trump elnök is háborúnak nevezte egy bejegyzésében a járványt, és hatásait a Pearl Harbor elleni támadáshoz hasonlította, de Európában is hallani hasonló hangokat. Például Macron elnök szerint Franciaország háborút folytat egy ismeretlen ellenséggel szemben. Azon már meg sem lepődünk, hogy a magyar kormány az első pillanattól kezdve ebben a keretben értelmezi és kezeli a járványügyi helyzetet.

A háborús logika csábítása nagy. Nemcsak az áll mögötte, hogy sok kisfiú szeret katonásdit játszani és ez az infantilis lelkületű férfiaktól sem áll távol, hanem a háborús allegória elfogadtatása sok más előnnyel is kecsegtet. Háborúban és szerelemben mindent szabad – tartja egy közkeletű, bár korántsem helyes mondás. A háborús helyzet felhatalmazást adhat sok mindenre, ami békeidőben elképzelhetetlen.

Ha háború van, akkor a vezető hadvezérré lényegül át, aki a nemzetét oltalmazó hős szerepében tetszeleghet, az egyedüli cselekvő és megmentő. Háborúban mindenkinek kötelessége a háborús erőfeszítéseket támogatni, mert aki nem ezt teszi, az hazaáruló, dezertőr, ellenséges ügynök. A kritikát is az ellenséggel paktálásnak tekintik, függetlenül attól, hogy az éppen a helyzet megoldásában segítene.

A magyar járványügyi védekezés szinte minden elemében erre a logikára épül. A nyelvezete tele van katonai kifejezésekkel:

háború, harc, küzdelem, vezénylet, haditerv, hadgyakorlat,

portyázás, parancs, szabotázs, tüdőlövés stb.

Ezek után nem meglepő, hogy az egyébként civil orvos, a SOTE rektora is nemes egyszerűséggel hadgyakorlatnak nevezi kórházi ágyak "felszabadítását", betegek hazaküldését. Mintha normális dolog lenne kórházi betegekkel hadgyakorlatozni. Megjegyezem, hogy civilizált hadviselő felek még háború idején is kímélettel bánnak a kórházi betegekkel (persze elismerem, hogy vannak nem civilizált hadviselő felek is), a mi mostani háborúnkban mintha ők sem érdemelnének kíméletet.

A „háborút” a nagyszámú egyenruhás is igyekszik hitelesíteni. Az Operatív Törzs (már a neve is illik a frazeológiába) napi sajtótájékoztatóját legtöbbször két egyenruhás rendőr és a tisztifőorvos közösen tartják, ezzel is demonstrálva, hogy ez azért inkább rendészeti, mint járványügyi helyzet. Az első intézkedések egyikeként megerősítették a határvédelmet. A kórházak élére katonai parancsnokokat neveztek ki. Az utcákon megjelentek a katonai járőrök és esetenként harckocsik is. Mivel ezektől a koronavírus nem igazán riadt meg, ma már nem látni őket.

Orbán Viktor egyik szokásos reggeli rádióinterjújában, amikor felsorolta, hogy kiktől vár leginkább állapotbeli bátorságot (bármit jelentsen is ez), akkor a következőket mondta:

„Első helyen várjuk ezt a papoktól (...) második helyen vannak az államvezetők, akiknek nehéz döntéseket kell hozni, a harmadik helyen a rendőrök, a katonák, a katasztrófavédelmiek, az egyenruhások vannak (...) aztán vannak az orvosok.”

Ezzel világossá tette, hogy kik és milyen sorrendben juthatnak szerephez az ő járványügyi haditervében. Az orvosok a végén vannak, nekik a háborúban kevés hasznukat lehet venni. A példákat a háborús helyzeti megközelítésre nagyon hosszan lehetne sorolni, de akinek még bármilyen kételye van ezzel kapcsolatban, azt Orbán Viktor egy másik rádióinterjújában sietett eloszlatni: 

„Egy nagy katonai akció kellős közepén vagyunk.”

Hogy mi a baj ezzel? Az, hogy jobb, hasznosabb, célravezetőbb ezt a járványt az emberiesség és a szolidaritás próbájának tekinteni, mint egy veszélyes ellenséggel vívott háborúnak. A háborús megközelítés két fontos okból káros és veszélyes.

Egyrészt bizonyosan nem adekvát járványügyi módszer, nehezíti a hatékony fellépést. A háborús logika a vak parancskövetésen alapul, nem hagy helyet a szakmai mérlegelésnek, a sokoldalú érvelésnek, az alternatívák keresésének. Márpedig itt sok minden vitatható, senkinek sincs a zsebében a bölcsek köve, hiszen egy eddig ismeretlen vírussal állunk szemben.

Ezért nagyon is helyénvaló lenne, ha valódi szakmai vita eredménye alapozná meg a döntéseket. Például fontos szakmai kérdés, hogy mennyi tesztet kell és érdemes végezni, vagy mennyi kórházi ágyat célszerű felszabadítani, mennyi lélegeztető gépre van szükség stb. Ezeket a döntéseket ismeretlen bizonyítékok alapján a Központ vagy az Operatív Törzs hozta meg, azt sem lehet tudni, hogy milyen szakmai fórum vitatta meg.

Minden úgy történik, mint a háborúban: a vezérkar dönt és a csapattiszteknek egyetlen dolguk van, a végrehajtás. Mindent titkolózás fed el, a sajtó és a közvélemény számos kérdésre nem kap választ. Aki túl sokat okvetetlenkedik, azt akár még rémhírterjesztőként is meghurcolhatják. A járvány még tart, korai lenne végső mérleget készíteni, de gyanítom, hogy a végén több intézkedést nehéz lesz utólag igazolni.

Másrészt a háborúsdinak van egy, az előbbieknél is nagyobb kára. Steinmeier elnök nagyon helyesen mutat rá, hogy ez a járvány a legjobbat és a legrosszabbat is kihozhatja az emberekből.

Félek, hogy a háborús pszichózis, amely félelmet és szorongást generál,

inkább a legrosszabbat hozhatja ki sok embertársunkból.

Máris tanúi vagyunk annak, hogy a bezártság, a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság miatt vannak, akik depresszióssá vagy éppen agresszívvá válnak.

Pedig ennek nem kellene így lennie. Ha Steinmeierre hallgatunk, és nem háborúnak, hanem az emberiesség próbájának tekintjük ezt a megpróbáltatást, akkor ez akár az emberek legnemesebb tulajdonságait is mozgósíthatja. A szolidaritást, a türelmet, a segítőkészséget a mindennapok részévé teszi, és reményt ad arra, hogy ez a járvány után sem múlik el.

Mindenki arról beszél, hogy a járvány utáni világ nem ugyanolyan lesz, mint amilyen előtte volt. Ha azt akarjuk, hogy jobb legyen, akkor most van esélyünk rá. De csak akkor, ha végre abbahagyjuk a háborúsdit és békét kötünk. Önmagunkkal és embertársainkkal.