KÁLOVICS Enikő írása
A mostanában sokat emlegetett Isztambuli Egyezmény hosszú utat járt be Magyarországon. 2014-ben ugyan csatlakoztunk hozzá, a ratifikációig azonban már nem jutott el. Az Egyezmény ötletét a magyar kormány végül, 2020-ban teljesen lesöpörte az asztalról.
Mi történt ez alatt a 6 év alatt? Mi változtatta meg annak a kormánynak a véleményét, amely korábban hajlandó lett volna a magyar jogrendszerbe teljes egészében beilleszteni ezt a szerződést? Miért van az, hogy a jelenlegi kormány nem törődik azokkal az emberekkel, akik igazán segítségre vannak utalva? Erre keresem a választ
Hetente egy áldozat
A tagállami jelentések és statisztikák feltárták, hogy Magyarországon hetente 1 nő hal meg a családon belüli erőszak miatt. Azok a nők, akik rendőrhöz fordultak ezzel a problémával, mind arról számoltak be, hogy a hatóság addig nem foglalkozik az üggyel, amíg a bántalmazott nincs kékre-zöldre-véresre verve. Azt hihetnénk, hogy az utóbbi évek családon belüli erőszakról szóló hírei - amelyek nők és gyerekek súlyos bántalmazásáról szólnak – kellően hatnak és a képviselők végre ratifikálják az egyezményt. Az egyezmény ratifikálásának ára 8 milliárd forint lenne, de a gyerekek és a nők megmentésére sajnos 2014. óta nem jutott pénz, jóllehet eközben a Puskás Stadion például 190 milliárdból valahogy mégis megépült.
Üres ígéretek valódi intézkedések helyett
Sejthető volt, hogy a kormány hiába ígérte be a ratifikációt, komolyan mégsem vették az egyezménybe foglaltakat. Magyarország 2014. március 14-én írta alá az egyezményt. Egy évvel később a parlament elutasította Szelényi Zsuzsanna és még 35 szocialista és LMP-s képviselőnek indítványát, amely az isztambuli egyezmény ratifikálását szorgalmazta. 42 igen, 129 nem, 22 tartózkodás volt a szavazás eredménye. Az Igazságügyi Minisztérium közleménye szerint „a kormányzat elvégzi az ezzel kapcsolatos feladatait”. Ezt a munkát, vagyis az egyezmény ratifikálásához szükséges jogi, intézményi és pénzügyi vonatkozások felmérését, koordinálását a kifejezetten erre a célra létrehozott, a Nőkkel Szembeni Erőszakkal Foglalkozó Munkacsoport végezte. A tervek szerint amint a követelményeket teljesíteni tudják, tavasszal döntés születhet az ügyben. Nos az egyik fő akadály az volt, hogy Magyarország még több pontban nem teljesítette az egyezményben foglaltakat. Több jogszabályt, így a Büntető törvénykönyvet is módosítani kellett volna hozzá, illetve intézményrendszereket kellett volna kialakítani.
Magyarország az egyik olyan uniós tagállam (mindössze kettő ilyen van), ahol a rendőrök még most sem kapnak külön rendszeres szakmai képzést, arról, hogy hogyan lépjenek fel a nők ellen irányuló erőszak esetén, miként avatkozzanak be ezekben helyzetekben, milyen módon akadályozzák meg az erőszakot. Uniós tagállamként pedig egyedül Magyarországon nem foglalkoznak professzionális szakértők intervenciós program keretében az erőszakot elkövető férfiakkal. Nincs olyan intézményrendszer sem, amely segítséget nyújtana az erőszakot elszenvedett nőknek.
Kifogások, kifogások, kifogások...
A kritika rendszerint férfiak részéről fogalmazódik meg az egyezménnyel szemben. Szerintük ,,az egyezmény olyan radikális feminista alapokra építkezik, amely a nőket általánosságban elnyomott áldozatként, míg a férfiakat elnyomóként, erőszakos bűnelkövetőként láttatja”. A kormány is hasonló kifogásokat használ kommunikációjában. A társadalmi nemek tanulmányát, mint egyetemi szakot is elkaszálták. A konzervatív ,,mintaférfiak” tényleg ennyire félnének az önállósodott, saját utukat járó nőktől? A válasz bizony – igen! Ha megnézzük a parlament összetételét, akkor láthatjuk, hogy a női képviselők többsége az ellenzéki oldalon ül. Ha összehasonlítjuk például a 2018-as választások előtti és a jelenlegi parlament összetételét, akkor tisztán látszik, hogy a nők száma jelentősen csökkent a kormányoldalon. A kormány politikája szerint egy nő akkor teljesíti élete legnagyobb feladatát, ha unokákat szül.Ez a felfogás úgy tűnik, 2016-os elhangzása óta uralkodó lett a parlamenti többség körében.
Az asszony verve
2013-ban történt az a botrány, amikor a Fideszes Balogh József egy este részegen olyan súlyosan bántalmazta élettársát, hogy az asszonynak eltört az orra és a járomcsontja, ezért kórházba került. A kórház hivatalból feljelentést tett. Balogh - aki ekkor fideszes országgyűlési képviselő és Fülöpháza polgármestere volt - először azzal védekezett, hogy a nő megbotlott a vak komondorukban, úgy szerezte a sérüléseit. Büntetőügy lett a verésből, az előkerült bizonyítékok miatt a politikus ott már elismerte, hogy ő verte meg az élettársát. Első fokon még csak pénzbüntetést kapott, ami azt jelentette volna, hogy megtarthatja 2010-ben, fideszes politikusként megszerzett polgármesteri székét. Másodfokon aztán szigorították a büntetést, s így 10 hónap szabadságvesztést kapott, felfüggesztve.
2013-ban alázta meg Szél Bernadettet, a fideszes Illés Zoltán a parlamentben, amikor azt mondta: ,,Attól, hogy ön szép, még nem következik, hogy okos.” Később Illés bocsánatot kért meggondolatlan kijelentéséért.
Személyesen Orbán Viktorhoz (egy igazi miniszterelnökhöz) méltó kijelentés volt az is, amikor kijelentette, hogy nőügyekkel nem foglalkozik.
2017-ben Németh Szilárdnak volt egy kijelentése az ATV-ben: ,,...ez egy olyan egyezmény, amelybe ebből a píszí világból belecsempésztek olyan passzusokat, amely gyakorlatilag a hagyományos családmodellt támadja, ha úgy tetszik, a genderfilozófiát próbálja átültetni. Mi ezt soha nem fogjuk támogatni.” Tehát akkor a Németh Szilárd-féle hagyományos családmodell olyan modell, aminek a része az asszony rendreutasítása és ha kell, akkor a verése is?
De vegyük például azt, amikor nem is olyan régen Orosz Bernadett összevert, feldagadt arcával lett tele az internet. Biztosan mindenki látta a képeket, amiket a nő közzétett és azt is, amit partnere, a nyugalmazott katonatiszt tett vele. Gulyás Gergely, miniszterelnökséget vezető miniszter reakciója pedig ez volt: "Fel lehetne lépni rendkívüli hatékonysággal. A konkrét ügyben – én is csak újságolvasóként láttam - azt tudom mondani, hogy vélhetően a hatóságok nem jól érzékelték a veszélyt."
A nő helye
Az igazság azonban az, hogy a magyar hatóságok sosem érzékelik a veszélyt. Mert nem tudják, hogy mit kell abban az adott esetben tenni, hiszen nincsenek kellően edukálva ezzel kapcsolatban, ami az Isztambuli Egyezmény egyik legfontosabb hozadéka lett volna. Ennek az edukálatlanságnak e téren pedig közvetlen következménye a jelenleg is zajló Nők Lapjás botrány, aminek friss számában egy olyan tanácsadó levél jelent meg a bántalmazottak számára, ahol azt írják, hogy amíg a koronavírus járvány tart és az emberek otthon kényszerülnek maradni, addig a nők húzzák be fülüket-farkukat és ne adjanak okot partnerüknek arra, hogy az megverje őket. Mégis hol élünk? Milyen ország az, ahol az elszenvedőt utasítják rendre?
A konklúzió az, hogy míg a magyar kormány 2014-ben még a nyugathoz kívánt tartozni, olyan értékeket és érdekeket kívánt megvalósítani, amik a polgárok javát szolgálják, addig 2020 felé haladva egyre inkább egy másfajta eszme, az önérdek vette át a prioritást. A keleti nyitástól elkezdve, a Soros tervig, a CEU száműzéséig, az ápolók és tanárok megszégyenítéséig Magyarország egy olyan kultúrát akar megtestesíteni, ami fáj. Az Isztambuli Egyezmény számos édesanyának, élettársnak, nőnek és gyereknek adott volna reményt arra, hogy kitörjenek egy olyan helyzetből, ahonnét önerőből nem tudtak volna. Jó lett volna, hogyha a magyar jogrendszer végre melléjük áll és megbünteti azokat, akik igazán megérdemlik. Sajnos az, hogy Magyarország egy ilyen fontos kérdést ignorált, az többek között a lustaság (új intézményrendszerek kialakítása, új jogszabályok megalkotása), a nemtörődömség, az önérdekkövető államszerveződés és a nyugattól való szakítás számlájára írható.
Viszont azzal, hogy lesöpörték a tervezetet az asztalról, legalizálták az asszony és gyerekverő kultúrát, és lehetővé tették azt, hogy a bűnösök továbbra is köztünk járjanak-keljenek és további áldozatokat ejtsenek. Vétkesek és cinkosok minden egyes összevert anya, gyermek és halott nő bűncselekményében.
Az Isztambuli Egyezményről
Sokan hivatkozzák az Isztambuli Egyezményt a nők elleni erőszakról szóló vitákban. Érdemes konkrétan tudni róla az alábbiakat: Az Európa Tanács Egyezménye a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szól. Közismert nevén ez az Isztambuli egyezmény, a Tanács által megalkotott átfogó nemzetközi egyezmény a nők elleni- és családon belüli erőszakkal szemben. Az egyezmény 81 cikkelyből áll, melyek 12 fejezetbe csoportosulnak. Struktúrája az Európa Tanács újabb egyezményeinek struktúráját követi. A jogi eszköz szerkezete a „négy P-n” alapul: Prevention (megelőzés), Protection and support of victims (az áldozatok védelme és támogatása), Prosecution of offenders (az elkövetőkkel szembeni büntetőeljárás) és Integrated Policies (integrált irányelvek). Minden terület egy sor konkrét intézkedést irányoz elő. Az Egyezmény kötelezettségeket határoz meg a nők elleni erőszakról való adatgyűjtéssel és ezzel kapcsolatos kutatásokkal kapcsolatban is. 2011. május 11-én Isztambulban nyitották meg az egyezményhez való csatlakozás lehetőségét az országok számára, aminek kifejezett célja az erőszak megelőzése, az áldozatok védelme és „az elkövetők büntetlenségének a megszüntetése” volt. 2019. márciusáig összesen 46 ország és valamint az Európai Unió írta alá a konvenciót. 2012. március 12-én pedig Törökország volt az, aki elsőként ratifikálta, amit 2013-2019 között még 33 ország követett, olyan országok is, mint például Albánia, Bosznia-Hercegovina, Ciprus, Románia, vagy éppen Szerbia. Természetesen a többi nyugati országnál a ratifikáció egy teljesen természetes dolog volt, amit elsőkézből meg is tettek. Az egyezmény 2014. augusztus 1-jén lépett életbe.
Az egyezmény egyébként úttörő módon megállapít egy sor bűncselekményt, így a nők nemi szervének megcsonkítását, a kényszerházasságot, a fenyegető zaklatást, a kényszerabortuszt és a kényszersterilizálást. Ez azt jelenti, hogy az államoknak fontos, korábban a jogszabályokban nem szereplő bűncselekményi formákat kell megállapítaniuk. Sürgeti az összes illetékes állami szerv és szolgálat bevonását annak érdekében, hogy a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak ellen összehangolt módon lépjenek fel. Tehát az egyezmény maga azt az egyértelmű üzenetet közvetíti, hogy a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak nem magánügy. Éppen ellenkezőleg: a családon belül elkövetett bűncselekmények különösen traumatizáló hatásának a kiemelése érdekében súlyosabb büntetést lehet kiszabni az elkövetőre akkor, ha az áldozat házastárs, élettárs vagy pedig családtag.
