Szent-Iványi István írása

75 éve, a második világháború befejezése óta nem volt ilyen sorsfordító időszak, mint a történelem jelen perceiben.

75 év múlva pedig már unokáink is felnőttek lesznek. Majd odaállnak elénk és felteszik a kérdéseiket. Ahogyan mi is elődeinknek – Ti akkor hol voltatok? Mit csináltatok? Miért? Hogyan...?

Nulladik óra 

A béke első órája a „nulladik óra” elnevezést kapta. Ez volt 1945. május 9. első órája, a második világháború befejezését követő első óra. A rákövetkezett évet hasonlóan nulladik évnek nevezték, a teljes újrakezdés évének. 

A háború túlélői iszonyatos szörnyűségek és szenvedések terhe alatt görnyedtek. Szinte elviselhetetlen és feldolgozhatatlan volt számukra az a tudat, hogy hogy ők átélték és túlélték a rettenetet. Kísértette őket a lágerekben, a szőnyegbombázásokban elpusztult ártatlan civilek, a fronton elesett katonák, az embertelen körülmények között tartott hadifoglyok, a kitelepített és elűzött milliók, a meggyalázott nők és az árván maradt gyermekek tömegeinek szenvedése.

A túlélők mindezek dacára vagy talán éppen ezért úgy döntöttek, hogy egy új világot építenek fel. Úgy döntöttek, hogy nem a háború előtti világhoz térnek vissza. Azért nem,  mert felismerték, hogy az a világ vezetett a háború poklához. A bezárkózáshoz, a nemzeti önzéshez, a folyamatos hatalmi vetélkedéshez, a viszálykodáshoz, a szélsőséges ideológiákhoz, a gazdasági bezártsághoz, milliók kiszolgáltatott nyomorához és a társadalmi kasztrendszerhez. 

A nulladik évben, a romok tetején valóban új világ jött létre.

       A túlélők legfőbb vágya az volt, hogy ne legyen többé Európában háború. 

Az új világ vágya európai együttműködést teremtett

Igazi lendületet adott az európai egységfolyamatnak a békeprojektnek induló kezdet. Churchill 1946-ban, az emblematikus zürichi beszédében meghirdette az Európai Egyesült Államok programot. Az ő inspirációja nyomán jött létre 1949-ben az Európa Tanács, szimbolikus helyszínen, Strasbourgban, a német–francia ellenségeskedés és háborúk jelképévé vált városban. Hetven évvel ezelőtt ugyancsak ezekben a napokban (1950. május 9-én, ez ma a hivatalos Európa-nap) javasolta Robert Schuman francia külügyminiszter a Montánunió, a mai Európai Unió elődjének létrehozását.

A túlélők olyan társadalmi-gazdasági modellt hoztak létre, amely hét évtizeden át békét,  stabilitást és jólétet biztosított Európa szerencsés nyugati fele számára.

Nem véletlen, hogy az önállóságukat 1990-ben visszanyert kelet-közép-európai országok is ezt tekintették mintának, és siettek ehhez a sikeres modellhez csatlakozni. 

Megtorpanás

A történelemben azonban semmi sem örök. Ez a társadalmi-gazdasági modell is megújulásra szorul. Először a 2008-as pénzügyi válság, azután a 2015-ös migrációs válság, majd a mindinkább tudatosuló klímaválság mutatott rá a modell sérülékenységére és gyenge pontjaira. Az igazi súlyos csapás azonban a koronavírus járvány képében érte azt a világot, amiben eddig komfortosan éltünk.

Nem véletlenül állította Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, hogy  Európát a második világháború óta ekkora megpróbáltatás még nem érte, mint most. Egyre többen mondják, hogy új világ veszi kezdetét a járvány után. 

Itt állunk egy új nulladik év, az újratervezés éve küszöbén.

Vissza a nulladikhoz – és ez még jó is lehet

Kevés még a bizonyosság, amit erről az új világról tudunk.

Kirajzolódik egy optimista jövőkép.  A járvány valóban az emberiesség próbája volt, és nagy egészében Európa társadalmai, köztük a magyar is, imponálóan állták ki ezt a próbát. Önfeláldozásból, áldozatvállalásból a hétköznapok hősei mutattak példát nekünk. Az orvosok, az egészségügyi dolgozók, a kereskedelemben dolgozók, a tanárok, a közszolgáltatást nyújtók – a rendőröktől a köztisztasági dolgozókig, a postásoktól a szociális munkásokig – minden nap erejüket megfeszítve dolgoztak.

A szolidaritás és segítségnyújtás sok példáját láttuk. Sokan álltak be önkéntesként az egészségügybe, a szociális ellátó hálózatba. Voltak, akik az idős rokonnak, a szomszédnak, ismerősnek segítettek rendszeresen bevásárolni, gyógyszereket venni, ügyes-bajos dolgokat elintézni, füvet nyírni, kutyát sétáltatni.  A mostani tapasztalat alaposan rácáfolt arra a vélekedésre, hogy társadalmunk végletesen atomizálódott, hogy tagjai egymás iránt közönyössé váltak.

Sokan a karantén kényszerzubbonyában ébredtek rá arra, hogy mennyi felesleges dolog veszi körül őket, mennyi hiábavalóság foglalta le eddig az idejüket, energiájukat és pénztárcájukat. Talán fordulatot hozhat ez a tapasztalat a hivalkodó fogyasztásban, a konzumerizmusban, a talmi látszatok kergetésében is. 

A járvány segített felismerni, hogy mi az, ami valóban lényeges és nélkülözhetetlen és mi az, amiről könnyűszerrel lemondhatunk. Bár személyesen nehezebben találkozhattunk a kijárási korlátozások miatt, mégis telefonon, interneten keresztül sokkal több emberrel voltunk kapcsolatban, és talán mélyebben és őszintébben is érdeklődtünk egymás iránt, mint korábban. Többet olvastunk, több értékes időt töltöttünk el, talán az élményeinket is komolyabban dolgoztuk fel. Többet töprengtünk, gondolkodtunk, tervezgettünk a szokásosnál.

Mi az esélyes, és mi az, ami biztos?

Mi marad meg ebből a járvány után? Reméljük, hogy minél több. 

Ez attól is függ, hogy a külső feltételek mennyiben változnak.

Várhatóan átalakul a gazdaság szerkezete, csökken a globalizációs függés, rövidülnek az ellátási láncok. Az átalakuló fogyasztási szokások miatt a kereslet csökken, ez visszafogja majd a kínálatot is. Több szabadidő lesz, és kevesebb hajsza az anyagiak után. Reményeink szerint az új világban az ökológia, a környezet- és egészségtudatosság a nyertesek közé tartozik, javul az életminőség, és kevésbé lesz materialista a világ

Ez még most csak egy ábránd. 

Egy újabb nulladik

Hetvenöt év után most egy újabb nulladik órához közeledünk. Van esélyünk rá, hogy emberségesebb, szolidárisabb, békésebb és boldogabb lesz az a világ, ami a járvány után következik. 

Hetvenöt évvel ezelőtt az akkori túlélők esküt tettek, hogy nem akarnak többé háborút, és jobb világban szeretnének élni. Ezt hetvenöt éven át biztosították. Ezért minden tiszteletet megérdemelnek. 

Most egy újabb alapítási korszak előtt állunk. 

Vajon hetvenöt év múlva utódaink megemelik-e a kalapjukat  előttünk úgy, ahogyan mi tisztelettel és elismeréssel gondolunk a háború utáni túlélők újrakezdő nemzedékére? 

Drámaibban feltéve ezt a kérdést – hiszen a tét még ennél is nagyobb – lesz-e egyáltalán bárki hetvenöt év múlva, aki megemelhetné a kalapját?

 IAMTRAJAN képe a Pixabay -en. 

Pálinkás József írása

Az utóbbi hetekben nőellenes megnyilvánulások sokaságával találkoztunk. A közbeszédben mindig jelen volt és van a primitív durvaság. De sajnos sokszor eljön az a pont is, amikor a beszéd gyűlöletkeltéssé válik, fenyegetéssé aljasul. Láttuk, látjuk ennek számos szánalmas, de sajnos veszedelmes megjelenését is. Az utóbbi hetek ocsmány nőellenes megnyilatkozásai ebbe a veszedelmes fenyegetéssé aljasult kategóriába tartoznak. 

A nőellenes kampány félelemből fakad

A képviselőnőket a kormányzati sajtóban „eszelős, habzó szájjal gyűlölködő fúriáknak”, Szabó Tímeát egy „organizmus”-nak, Angela Merkelt egy „Honecker szagú NDK-s konfekciókosztümben feszülő megkeseredett kudarc”-nak nevező, vagy a nőkre szánalommal tekintő „urak” jól láthatóan megindították nőellenes kampányukat.

Miből fakad ez a nőellenes kampány? Miért lett a gyűlöletkeltés célpontja a közéletben szerepet vállaló nő? 

Meggyőződésem, hogy félelemből. Gyenge, elbizonytalanodott férfiak kisebbrendűségi érzéséből fakad ez a feltoluló gyűlöletet kiváltó félelem. 

Férfiak, akik a férfiasságukban, intellektusukban és érzelmi intelligenciájukban való bizonytalanságukat kompenzálják ezekkel az agresszív támadásokkal. Mert erős, fizikailag, szellemileg és érzelmileg egészséges, magabiztos férfiak nem félnek a nőktől, és nem bántják őket, sem szóval sem tettel. 

A férfi-dominancia vége csak idő kérdése

Nők és férfiak társadalmi szerepe rendkívüli változáson ment át az elmúlt száz évben! Az elmúlt negyven évben különösen felgyorsult ez a változás, és felkészülhetünk arra, hogy az előttünk álló években ez a trend tovább folytatódik. 

A sok száz évig tartó - a fizikai erőre alapozott, és a megszokás révén a szellemi életbe is beszivárgott - férfi-dominancia vége csak idő kérdése. A nő kiszolgáltatottságának, alárendeltségének, védtelenségének immár minden reális alapja megszűnt.

A jóléti társadalmakban alig van olyan munkakör, amelyet nők ne tudnának ugyanolyan jól, vagy éppen jobban ellátni, mint a férfiak. A nők saját jogukon, egyenrangú félként vehetnek részt a munkamegosztásban munkahelyükön és a családjukban is. Ideje lenne végre belátni ezt.

Van, ahol ezt már belátták

Vannak közösségek, országok, ahol ezt már belátták. Ahol a férfiak nem próbálják fenntartani megalapozatlan „előjogaikat” ostobaságok skandálásával. Nem igyekeznek megőrizni státuszukat puszta erőfölénnyel vagy gyűlöletkeltés révén. Ők bizonyosan a nyertesek között lesznek. 

A modern technológia is világosan megmutatja ezt az irányt. Új világ jön ebben az értelemben is. Egyre több nő jelenik meg nemcsak valamennyi munkakörben, de közéleti véleményformáló szerepben, vezető politikai gazdasági pozícióban is. Ma már tapasztalatok bizonyítják, hogy azok a vezető testületek, amelyekben a nők részaránya magas hatékonyabbak, válságállóbbak. Kevesebb az értelmetlen versengés, a felesleges kockázatvállalás és nagyobb az együttműködési készség.

A nők közéletben való erőteljesebb megjelenése a huszonegyedik század nagy lehetősége

A huszadik századi gazdasági és szellemi fejlődés egyik legfontosabb tényezője az volt, hogy az emberiség női fele kilépett a háztartási munkából és megjelent a professzió területén. A huszonegyedik század közéletének (politikájának) legnagyobb lehetőségét a nők erőteljes megjelenése fémjelzi majd. 

Az a férfi, aki ettől fél, az önmagától fél. Fél, hogy hiányzik belőle az erő, ezért erőszakra kényszerül. Hogy szellemi kapacitás híján képtelen érvelni, így gúnyolódni kénytelen. Hogy tartás, bátorság és tehetség nélkül a süllyesztőben végzi. Jó lenne, ha félelmükben nem keresnének maguknak új ellenséget, akikre megtévesztett követőik haragját irányíthatják.

A nők erőteljes megjelenésétől azonban nem félni kell, hanem örömmel fogadni, mert mindannyiunknak jobb lesz, ha kétszer annyi jó gondolat, és kettőnél biztosan többször annyi szeretet empátia és gondoskodás jelenik meg a közéletben. 

Remélem, a férfiak többsége is így gondolja. Jó lenne, ha ezt minél többen ki is mondanák! Egy kis vidámság, humor és „fesztelenség az államtanácsban” a dán mellett más parlamentben is jót tenne.

...és a káoszból új rend születik ismét

             Győrffy Dóra                                                         Lantos Gabriella 

A híradó képei az utcánkba költöztek

Tegnap már Bálint sem áltathatta magát tovább. Rájött, hogy az idén az összes kedvenc fesztiválja, a Sziget, de még a Kolorádó is elmarad: „Az milyen mááár, hogyha novemberben egy eddig soha nem hallott nevű dél - kínai városban néhány újgazdag gourmet megeszik egy tányér denevérlevest, attól az én következő nyaram is megy a kukába…”- panaszkodik.

17 éves, a saját bőrén tapasztalja meg, így örökre beég a memóriájába, hogy ő visszavonhatatlanul egy globális problémákkal küzdő világban él. A koronavírus járvány az első igazi figyelmeztetés erről a készülő új világról Európában. Hasonlókat eddig csak a híradóban láttunk, pl. az Egyesült Államokban évről évre erősödő hurrikánokat, az Ausztráliában korábban nem látott bozóttüzeket. Feltartóztathatatlanul olvadnak a jégtakarók a sarkvidékeken. A jövőben az ilyen szélsőséges események száma és megjelenési formája növekedni fog. Erre most már nekünk is fel kell készülnünk.

Változunk vagy ragaszkodunk?

A szélsőséges események, és a velük járó bizonytalanság pszichésen rendkívül megterhelő. Mi a bizonytalanság lényege? Az, hogy úgy érezzük, bármikor bármi megtörténhet velünk. Erre megküzdési stratégiaként két lehetőséget ismerünk. Vagy ragaszkodunk a bizonyosságainkhoz, vagy szembenézünk a bizonytalansággal.

Ha azt az utat választjuk, hogy ragaszkodunk a bizonyosságainkhoz, akkor kizárjuk a változásra figyelmeztető információkat. A változás ugyanis fájdalmas. Ezzel szemben a bizonyosság megnyugtató. Ezért ragaszkodunk hozzá. Kapaszkodunk abba, amit állandónak hiszünk. Ezek pedig a vallás, a közösség, az identitás, az ideológia, a politikai rendszer vagy a politikai vezető. Önmagukban ezek természetesen nem rossz dolgok, szükség van rájuk akkor is, ha felvállaljuk a bizonytalanságot. Ám ha beleragadunk eltorzult értelmezéseikbe, akkor az nagyon veszélyes. Az blokkolja számunkra a helyzet valóságának megértését, a valódi megoldáshoz szükséges új információk befogadását.

És bizony az eltorzult értelmezéseket a hatalom előszeretettel használja saját céljaira.

Félünk a bizonytalanságtól, így kiszolgáltatottá válunk. Hajlandóvá válunk feladni dolgokat, csak valaki megkíméljen minket ettől. A fesztiválos példánál maradva, elfogadjuk, hogy az augusztus 20-i állami ünnepségek előtt nem lesznek tömegrendezvények. Azt mondjuk, „szegény fiatalok, hát így jártak” - csak ne kelljen a bizonytalansággal szembenéznünk. A vezető majd megoldja helyettünk és biztonságot teremt nekünk. Ezért akár a szabadságunkkal is fizetünk. De ez még mindig kevésbé fáj, mint a bizonytalanság.

A félelem haszonélvezője

És most nézzük, mi a vezető megoldása a bizonytalanság oldására? Rendszerint az információk eltitkolása, egy alternatív valóság felépítése. Ha másképp nem megy, akkor a másik állásponton lévőt kikiáltja a bizonytalanság okozójának, vagyis ellenségnek, és máris kész egy szilárd pont, amire a közös identitáskép felépíthető. Úgy fogalmaznak, hogy „ők”. Ezzel azt mondják, hogy az „ők” az nem „mi” vagyunk.

Készen áll tehát az új ellenség, most újabban a dühtől eltorzult politikusnők.

Rájuk is azt lehet mondani – ők nem mi vagyunk. Az irántuk gerjesztett gyűlölet a félelem helyébe lép, a lélek felszabadul. Nem félnie kell, hanem gyűlölnie, nem maga ellen fordul, hanem a másik ellen. Nincs félelem, nincs bizonytalanság, kész a megoldás. A vezető két legyet ütött egy csapásra. Szerzett egy hálás tömeget és épített egy új ellenségképet.

Közben a valódi válság vajon megoldódott?

A valódi válságot azonban a hamis információkra épülő stratégia nem oldotta meg. A költségek napról napra sokasodnak. Az információk és a visszajelzések hiánya a rendszert gátolja abban, hogy a válságra érvényes választ adjon. A magyar koronavírus krízisben a propaganda zavarodott természetét a folyamatos pánikkeltés, majd a várt tetőzés időpontjára időzített érettségi bejelentése pontosan megmutatta. A hatalom megtartásának eszköze a félelemkeltés, majd rögtön ezt követően a védelem ígérete most nem jött be. A gerjesztett félelem már nem zárható vissza a palackba. A valódi válság megoldásában a hamis információk akadállyá váltak. A járvány után a gazdaság nem tud újraindulni, mert rettegnek az emberek.

A bátorság és a bizalom az erőseké

A növekvő bizonytalanságra adott helyes válasz a szembenézés. Ehhez bátorságra, a bátrak önbizalmára van szükség. A magabiztosság erős hitére, hogy bármi történik is, képesek vagyunk megbirkózni vele.

Ennek mintapéldája távoli rokonaink hazája, Észtország. Az orosz fenyegetés árnyékában vált világelső start up állammá. Most is ehhez méltóan reagált. A vészhelyzet elrendelését követő 48 órában egy nyilvános ötletbörzét hirdetett: „Hekkeljük meg a válságot!” felszólítással.  A beérkező legjobb ötleteknek rengeteg pénzt biztosítottak. A pénzből appokat fejlesztenek a rászorulók támogatására és segítik a vállalatokat, hogy időszakos cseremunkát találjanak az átmenetileg munka nélkül maradt dolgozóiknak. 

Észtország példája megmutatja, hogy a magabiztosság milyen forrásokból táplálkozik: tudás, folyamatos figyelem, az egymásba, az intézményekbe és az állam vezetőibe vetett bizalom. A bizalom legfőbb eleme az, hogy nem feltételezzük a másikról, hogy egy nehéz helyzetben visszaél a sebezhetőségünkkel, és önös céljait szolgálja. 

Ilyen feltételek mellett lehetséges az együttműködés a probléma megoldása érdekében.

Van más példa is. A világ az elmúlt hetekben elképedve figyelte Svédországot, ahol úgy döntöttek hogy nem zárnak be, és így is sikerült ellaposítani a járványgörbét. Nem igaz az, hogy ne tettek volna ennek érdekében semmit! De! Együtt csinálták, kooperálva. A társadalomnak nem volt szüksége szigorú kormányzati parancsokra, mert mindenki kivette a részét a védekezésből. A bizalomra épülő társadalmakban az együttműködés kevesebb költséggel jár, és ez válságok idején válik igazán világossá. Észtország, Németország, Új Zéland, Dél-Korea is a tudásra és a társadalmi együttműködésre támaszkodva küzdötték le a járványt.

Kang Kyung Wha Dél-Korea külügyminisztere		Jacinda Arden Új-Zéland miniszterelnöke

Nyertesek leszünk végre, vagy tévutaink örök köreit rójuk tovább?

A járvány utáni új világban Magyarország is választás elé kerül. Arra a kérdésre kell felelnünk, hogy ragaszkodunk-e a régi világ bizonyosságaihoz. Vagy most végre úgy döntünk, hogy egy tudásra és bizalomra épülő, kríziseknek ellenálló országot építünk. A régi életünket ellehetetlenítő válság megérkezett Európába, sőt a mi egyre inkább bezárkózó édes hazánkba is. Nem áltathatjuk magunkat tovább azzal, hogy ezt is megússzuk. Nem tehetünk úgy, mintha itt, a Föld szívcsakrájában minden másként volna.

A világban most megmutatkozó szinkronicitás sokakat rádöbbent majd arra, hogy már nem menekülhetünk vissza a generációk óta ismerős, korszakokat összekötő langymeleg világunkba. Most felül kell írnunk azt a belénk kódolt és újra meg újra megerősített parancsot, aminek az a lényege, hogy semmi ne változzon. Hogy minden maradjon úgy, mint 100 éve van. Az, aki a nagyon hosszúra elnyúlt XX. század sémáival, mítoszaival és bizalmatlanságaival akarja ezt az új világot megérteni és közvetíteni, törvényszerű, hogy el fog akadni a régi tévutak közt.

Most, amikor annyi minden változik körülöttünk, nézzünk körül! Próbáljuk megérteni a változás természetét! A járvány után pedig válogatni, majd kipróbálni másutt sikeres modelleket. Nem szolgaian, hanem kreatívan. Okos Magyarországot építsünk! Egy mások által is csodált Smart Hungary-t.

Itt, a világ még mindig legélhetőbb fertályának peremén még mindig ugyanaz a feladat, mint 500, meg 100, meg 30 éve volt. Amivel még mindig nem végeztünk. Vagy felvesszük a születő új világ ritmusát és a győztesek közé kerülünk. Vagy megint kimaradunk, és újra veszítünk. Most sincs sajátosan magyar, harmadik út.

Sorsfordító idők.  Beleborzong, aki belegondol.

 Fotó:Myriam Zilles képe a Pixabay-en

JESZENSZKY GÉZA írása

Tizenhat éve, hogy Magyarország az EU teljes jogú tagja lett. Akkor azt hittük, hogy a magyarság annyi vihart túlélt hajója, Ady „komp-országa” végre horgonyt vetett∗ egy biztos kikötőben, Nyugat kikötőjében. A döntést két népszavazás megerősítette.

És hamarosan itt egy másik évforduló. 30 éve hangzott el Antall József program beszéde a Parlamentben. Ha másra nem, arra bizonyosan kötelez az évforduló, hogy kinézzünk az ablakon és feltegyünk egy kérdést, milyen kikötőben horgonyoz a kompunk?

Antall József a Nyugat mellett döntött

1990. május 22-én „A nemzeti megújhodás programját” az Országgyűlésben meghirdető Antall József így tett hitet:

az új kormány európai kormány lesz a szónak nem csak földrajzi értelmében. A demokrácia, a pluralizmus, a nyitottság hagyományát valljuk. […] vissza akarunk térni az európai örökséghez, de egyben mindazokhoz az újabb értékekhez is, amelyeket Európa az elmúlt negyven év alatt, a második világháború szörnyű élményei és tapasztalatai nyomán és után alkotott meg. Az európaiság másik kérdése a visszatérés a kontinens történelmileg megbontott egységébe. A kormány elkötelezi magát az európai integráció gondolatának…, célja a tagság elnyerése az Európai Közösségben.

Az EU-hoz való csatlakozással ez a cél - tizenegy évvel a miniszterelnök fájdalmasan korai halála után - megvalósult. Akkor már öt éve tagjai voltunk a világtörténelem legsikeresebb politikai és katonai szövetségének, a NATO-nak. Azt hittük, hogy a magyarság annyi vihart túlélt hajója, Ady „komp-országa” végre horgonyt vetett egy biztos kikötőben. Ráadásul ezt két népszavazás megerősítette.

Nyugati demokrácia vagy keleti diktatúra?

Pontosan tudjuk, hogy mi a különbség a társadalmi részvételre, nyílt vitákra és elidegeníthetetlen emberi jogokra épülő Nyugat és a diktatórikus, centralizált, a személy méltóságát nem ismerő Kelet között. Ezek a - zömmel ázsiai - politikai rendszerek a társadalmat szigorúan ellenőrzik, a szabad sajtót elnyomják, rendjük pedig a félelmen nyugszik.

A különbség meglátszik az életszínvonalon, az emberek hangulatán, nem utolsó sorban pedig azon, mely országokba igyekeznek a munkát és jobb életet kereső milliók.

A jólét ígéretét választottuk

Ahogy Magyarországon az 1960-as évek végétől a külföldi utazás – korlátozottan, engedélyhez kötve – mind jobban engedélyezett lett, a nyugati árubőség észlelése a magyarok döntő többsége szemében eldöntötte a keleti és a nyugati rendszer közötti vitát; a jólét ígéretét választották. Sokaknak a szabadság csupán bónusz volt, az a jogos feltételezés, hogy akkor többé nem kell félni a besúgóktól és a párttitkároktól.

Bármennyire borzalmas volt is Rákosi terrorja, majd 1956 után a Kádárhoz kötődő megtorlás, egyértelmű volt, hogy a nép ezt nem akarja, hogy a szocializmusnak nevezett szovjet típusú rendszert külső erő, a szovjet hadsereg kényszeríti rá az országra és az egész keleti tömbre.

Most pedig azt halljuk, hanyatlik a Nyugat

Tíz éve azt mondta Orbán miniszterelnök, hogy „nyugati zászló alatt hajózunk, de keleti szél fúj a világgazdaságban”, és azóta – sok jel arra mutat –, hogy ma már a világpolitikában is inkább a Keletre tesz a magyar külpolitika. Új atomerőművet épít és ezzel erősíti az energiafüggőséget Moszkvától, a kommunista diktatúra legmagasabb fokát megvalósító Kína „új selyemútjához” csatlakozik. Nemcsak Putyin törzsvendég Budapesten, de Orbán és miniszterei is azok Moszkvában és Pekingben.

Erre az egyik válasz az, hogy sajnos tudomásul kell venni, a Nyugat ma éppúgy hanyatlik, mint egykor a Római Birodalom, nő a társadalmi elégedetlenség a stagnáló életszínvonal és a mind dühítőbb, hatalmas jövedelemkülönbségek miatt, s közben irracionális és ostoba politikai és kulturális divatok veszik át a hagyományos értékek és a vallás helyét.

Az ellenvélemény szerint katonailag és gazdaságilag az Egyesült Államok továbbra is biztosan őrzi első helyét, a technológiai újítások, a tudományos felfedezések terén továbbra is verhetetlen. Az EU gazdasága nagyságát, termelékenységét és áruinak minőségét tekintve egyáltalában nem mutatja a hanyatlás jeleit. Demográfiai struktúrája valóban romlik, és erre az utóbbi évekbeli bevándorlás aligha jelent megoldást. Válságait, problémáit azonban az elmúlt századokban mindig meg tudta oldani, az euro-atlanti viszony problémái pedig inkább személyfüggőek, mint determináltak.

Legyen kelet? De milyen áron?

A nyugati demokráciák nehézségeiről, hibáiról a magyar média bőségesen tudósít, gyakran el is túlozva azok nagyságrendjét.

Ugyanazon médiumok viszont nem tájékoztatnak arról, milyen gazdasági körülmények között élnek emberek tömegei a feldicsért Kínában, Oroszországban vagy éppen a „türk” köztársaságokban.

Gazdag természeti erőforrásai révén Oroszország katonailag újra nagyhatalom, de minden más területen versenyképtelen a Nyugattal. Az államra és az attól függő vadkapitalistákra épülő gazdasága az olajárak emelkedése esetén sem fogja megközelíteni nyugati versenytársait. Nem véletlen, hogy a magyar gazdaság keleti nyitása, a Keletre irányuló magyar export az elmúlt tíz évben növekedés helyett csökkent.

Elismeréssel adózhatunk Kína technológiai fejlődésének, az űrkutatásban és a távközlésben elért nagy eredményeinek. Fegyverkezése viszont félelmet gerjeszt az egész Távol-Keleten. A hazai kormánypárti médiában semmit sem hallani Hszincsiang és Tibet kolonizálásáról, pláne a velünk rokonságot tartó ujgurok drámai elnyomásáról, akik közül a hírek szerint egymilliót „átnevelő” táborokba zártak. Hongkong lakosságának hónapok óta tartó harca szabadságuk maradványainak megtartásáért ugyancsak nem téma nálunk.

A minap azonban még az MTI is jelentette hogy „a kommunista párt ’támadásáért és becsmérléséért’ 15 évi börtönbüntetésre ítéltek Kínában egy volt újságírót”.

És ez csak a jéghegy csúcsa. Arrafelé ilyen a szabadság.

A megújuló Nyugaton a helyünk

 Mindenféle kényszerítő külső hatalmi nyomás nélkül érdemes-e, szabad-e a magyarságnak újra a Kelet oldalára állnia? Múltunkat a Nyugat sikerei határozták meg. Jövőnk is azon múlik, miként birkózik meg a demokrácia és a szabadversenyes kapitalizmus ma kihívásaival, a koronavírus okozta világválsággal és saját egyéb betegségeivel. Mert mind orvosolható. A Nyugat megújulóképességét évezredek bizonyítják. 

Az 1990-es szabad választás 30. évfordulóján ezt kell kimondani.

∗Az utalás Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára című prózájából egy idézetre vonatkozik:

"Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra: Turulok kerengnek a levegőbe, nyílzáport lőnek a Nap felé, támadásra készülnek a magyarok. Hányadikra, mióta a betűtanító olasz papokat koncolták?"

Ábrahám Júlia írása

A koronavírus-járvány felnagyít minden olyan jelenséget, amelyet érdemes észrevenni. Kiemeli a dolgok lényegét. A kérdés csak az, hogy felismerjük-e, és hogy mit kezdünk vele. Új világot kezdünk építeni, vagy visszatérünk a régi kerékvágásba?

A borzalmakról, nehézségről sok szó esik. Lényegesen kevesebb arról, hogy van-e valami értelme ennek az őrületnek, ami az elmúlt hónapokban fogva tartja a világot. Az egyik ilyen pozitívum lehet, hogy a koronavírus felnagyít minden olyan jelenséget, amit érdemes észrevenni. Kiemeli a dolgok lényegét, igazi karakterét.

A svédek például megmutatták a szakembereikbe vetett megingathatatlan hitüket és a szabadságszeretetüket. A kínaiaknál a vészhelyzet is az állampolgárok feletti totális kontroll kiépítésének eszközévé vált. A járvány Trump elnökből újabb egyedi bölcsességet hívott elő, szerinte a tisztítószerek belülről gyógyítanak. Az ír miniszterelnök emberségből vizsgázik jelesre, minden héten egy műszakot vállalva visszatér hivatásához, a gyógyításhoz.

A magyar kormányfő pedig kedvenc játékát, a háborúsdit űzi boldogan.

A vírus rávilágított a magyar ellátórendszer legfőbb hibáira, a pénztelenségre, a szervezetlenségre, és az egészségügyi szakemberek semmibevételére. A járvány pontosan megmutatta, hogy az egész rendszert csak a dolgozók hősies munkája tartja életben.

A vírus leleplezett komoly jellembeli különbségeket is. Volt olyan kórházigazgató, akinek az orvosi esküje és a betegeinek az érdeke mindent felülírt, de akadt olyan orvos-vezető is, akinél a vírus a kormány iránti mély elkötelezettségét dobta felszínre.

A járvány okozta válsághelyzet egyértelművé tette közoktatásunk múlt századi jellegét és a központosított rendszer teljes kudarcát is. Hiába van ugyanis 2016 óta digitális tananyagfejlesztésért felelős kormánybiztosunk, hiába kapott a Klebelsberg Központ 45 milliárdot erre a célra uniós forrásból az elmúlt években, most mégis a pedagógusoknak kellett mindent megoldaniuk, csak magukra és egymásra számíthattak, érdemi kormányzati segítségre nem.

Magukra maradtak a hazai dolgozók százezrei is. A vírus megmutatta, hogy a még éppen elviselhetőnek tartott életszínvonal hogyan fordul át pillanatok alatt létbizonytalanságba sokak számára. Nincs védőháló, nincs biztonság. Ez a járvány az első igazi kihívás a maga kreálta ellenséghez szokott magyar miniszterelnök számára. Hamar láthatóvá is vált, hogy a valós problémamegoldás már nem az ő ideális terepe.

A magánéletünkben is új megvilágításba került sok minden. Családi kapcsolataink minőségét is tisztábban látjuk. A jól működő családok erősebbé válnak, sőt új, közös élményekkel gazdagodnak. A rosszul működőkben pedig a feszültség gyakran az elviselhetetlenségig fokozódik. Itthon másfélszeresre nőtt a családon belüli erőszakos cselekmények száma az elmúlt hónapban, amit nem enyhít az a tény, hogy nemzetközi viszonylatban is jelentős az emelkedés.

Vannak kollektív tapasztalataink is, amelyekben mindannyian osztozunk. Ez pedig a jelenlegi globális-fogyasztói kultúránk hihetetlen sérülékenysége. Egyszer csak jön egy – a méter milliárdodrészényi méretű – primitív organizmus, és megállítja az egész világot. A gazdaság megdermed, az életmódunk egy csapásra megváltozik. A vírus gyorsan elérte, amit magunktól valószínűleg sohasem tettünk volna: lelassultunk.

Most érezzük igazán, hogy milyen elképesztően jó dolog a szabadság, a mozgás, a természet és a közvetlen emberi kapcsolatok. Ezek pont úgy működnek, mint az egészség: csak a hiányuk döbbent rá a fontosságukra.

Láthatjuk az egyes országok problémakezelési stratégiáit. A profi németeket, a szabad svédeket, az agyonkontrollált kínaiakat vagy a titkolódzó-háborúzó magyarokat.

Tanulságokat bőségesen kínál a járvány az életvitelünkben és a politikában egyaránt. Rajtunk áll, hogy mit kezdünk velük. Vajon képesek leszünk-e kreatívan folytatni a válságmenedzselés szükségszerű lépései után?

Ha az utóbbit választjuk, akkor ilyen vagy rosszabb időszakaink lesznek újra meg újra.

Keresztény Zoltán írása

A 2019. őszi önkormányzati választáson is gyakran megtörtént, hogy az időnként felbukkanó emberarcú, a politikát nem csupán hatalomtechnikai játszótérnek tekintő, „szimpatikus” jelölteket ellenfelük rögvest megpróbálta úgy megjeleníteni, hogy ő is csak olyan, mint a vezetője, és ilyeténképpen csak azt lehet várni tőle is, mint a politikai „főnökétől”.

Azonban ne engedjük meg magunknak, hogy beleragadjunk ebbe a megközelítésbe, mert az élet, mint oly sokszor, itt is sokkal bonyolultabb. A megválasztott győri polgármesterről én például hajlamos vagyok elhinni Lovasi Andrásnak, hogy Dézsi Csaba András nem a hatalomtechnikáért él, és nem Machiavellit olvas titokban a közgyűlések szüneteiben.

Bizonyára mindannyian ismerünk olyan kormánypárti és ellenzéki politikusokat, akik kilógnak a sorból, egyáltalán nem teljesítik azokat a kritériumokat, amelyeket főnökeik megtestesítenek, vagy egyenesen elvárnak tőlük. Azaz politikusként is emberek maradtak, tevékenységükkel nem erősítik a gyűlölet kultúráját, nem esnek hasra a saját státuszuktól, a titkárnők hadától meg az Audi-kulcsoktól.

Egy a szépreményű rendszerváltás idején még aktív szerepet játszó politikus mesélte nekem, hogy miközben az ő szülőfalujában speciel nem, de azért jócskán voltak 1956-ban is olyan tanácselnökök, akik a forradalom alatt is nyugodtan járhattak-kelhettek, mert kilógtak a sorból, korábban nem terrorizálták a helyi polgárokat. Ezekről az emberekről a népnyelv úgy tartotta, hogy

még tudják a Miatyánkot,

és senkinek nem is jutott eszébe, hogy felelősségre vonja őket.

Kimondhatjuk, és tulajdonképpen Hannah Arendttől is tudhatjuk, nincs olyan, hogy egy rendszerben mindenki szörnyeteg, de van szörnyű rezsim, amit meg kell haladni.

De ha mindig is voltak, vannak és lesznek az országban politikusok, akik megválasztásuk után is a teljesítményükkel akarnak példát mutatni, és nem a hatalmukkal szükségszerűen együtt járó erejüket fitogtatni, akkor hol csúszik félre ez az egész? Mi az, ami a politikát összességében és folyamatában tévúton tartja Magyarországon egy ideje és időről időre visszatérően?

A fejnehéz elitpolitika szerény teljesítménye

A magyar „elitpolitika” nem képes az ugyan csak szórványosan, de ellenzéki és kormánypárti politikusok munkájában egyaránt tetten érhető erényeket országos szintű, domináns hatalmi elvvé emelni, hanem legtöbbször inkább lerontja azokat.

A politikusoknak valószínűleg még sokáig munkamódszere lesz az erőpozíciók keresése, és örömforrása a riválisok legyőzése. Ami viszont alapvetően megkülönbözteti azokat, akik „még tudják a Miatyánkot” azoktól, akik elfejtették vagy soha nem is tudták, az az, hogy mi dominálja döntéseiket: a problémamegoldás vagy a hatalompolitika.

Magyarországon az „elitpolitika” az elmúlt 30 évben legtöbbször nem a problémák megoldására, versenyképességünk megőrzésére, javítására koncentrált, hanem a hatalompolitikára. Fordítva ült a lovon. Meg is nézhetjük, mi az eredménye.

Nem azt várjuk el, hogy az „elitpolitika” tagadja meg a tevékenységével szükségszerűen együtt járó, hatalomtechnikus attitűdjét, hanem azt követeljük, hogy szorítsa azt az ország érdekei, a közjó követelménye mögé. És lehet, hogy több parlamenti párt van, de ebben az értelemben csak egy elit létezik.

És addig, amíg a parlamentben a mai politikai szereplők mellett nem jelenik meg egy másik, egy valódi elit, amelyik nem Döbrögi szerepét játssza itthon és külföldön, hanem a köz szolgálatára szegődik, és a problémákat akarja megoldani, addig nem is lesz változás.

A polgári példamutatás hiánya, vagy amit akartok

A valódi változáshoz elengedhetetlen másik feltétel, hogy végre igazi elitje legyen az országnak, mert a mostani vezetés borzasztó mintát ad a társadalomnak. Csak valóban példamutató elittel válhatunk az „egymásnak való ártás kultúrájából” a polgári mentalitás országává. Amíg csak az ártás kultúrájának szerencselovagjai közül választhatunk, nem sokat lépünk előre. Vagy inkább egyet előre, kettőt meg hátra.

Nem igazi választás azt méricskélni, hogy éppen melyik politikai alapon szerzett vagyon gazdájára szavazunk befogott orral aszerint, hogy melyik okozott kisebb kárt az országnak, vagy a vagyonszerzés mennyire igazolható a szekértábor-logikával.

Nem az ebül szerzett vagyon nagysága és a keletkezésének időpontja fontos, hanem az elv. Mindegy, hogy valakinek az elvtársak vagy ner-társak hálózata hizlalta a megérdemeltnél jóval nagyobbra a bankszámláját. A politikusi kegyből szerzett vagyonok megkérdőjeleződnek, és többségük szétporlad. Ráadásul a versenyhez nem szokott oligarchák politikai hátországának eltűnése, nem pedig a büntetőjogi következmények miatt. Az elmúlt harminc évben párszor végignézhettük ezt a nemzeti erőfeszítéseinket elfecsérlő, meddő politizálást.

A 10–20 évente újratermelődő, aztán a semmibe hulló, politikai akarattal koncentrált vagyonok helyett

Már ha változást akarunk. És ha elfogadjuk, hogy ezt csak olyan politikusokkal lehet, akik még tudják a Miatyánkot, és kormányon sem felejtik el.

Szent-Iványi István 

írása

„Én nem a győztest énekelem,

nem a nép-gépet, a vak hőst,

kinek minden lépése halál,

tekintetétől ájul a szó,

kéznyomása szolgaság,

hanem azt, aki lesz, akárki

ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! Béke!

Béke! Béke már!

Legyen vége már!”

(Babits Mihály: Húsvét előtt)

Erre a kérdésre Frank-Walter Steinmeier német szövetségi elnök egyértelmű és határozott választ adott húsvéti televíziós üzenetében:

"Nein, diese Pandemie ist kein Krieg. Nationen stehen nicht gegen Nationen, Soldaten gegen Soldaten. Sondern sie ist eine Prüfung unserer Menschlichkeit. Sie ruft das Schlechteste und das Beste in den Menschen hervor." (Nem, ez a világjárvány nem háború. Nem állnak szemben nemzetek nemzetekkel, sem katonák katonákkal. Ez bizony a mi emberiességünk próbája. A járvány a legrosszabbat és a legjobbat hozhatja ki az emberből.

Az üzenet világszerte nagy visszhangot váltott ki, nagyon sokak reményét igazolta vissza. Nem véletlenül tette ezt a kijelentést a német elnök.

A politikusok közül sokan ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy a járványügyi védekezést háborúnak állítsák be. Trump elnök is háborúnak nevezte egy bejegyzésében a járványt, és hatásait a Pearl Harbor elleni támadáshoz hasonlította, de Európában is hallani hasonló hangokat. Például Macron elnök szerint Franciaország háborút folytat egy ismeretlen ellenséggel szemben. Azon már meg sem lepődünk, hogy a magyar kormány az első pillanattól kezdve ebben a keretben értelmezi és kezeli a járványügyi helyzetet.

A háborús logika csábítása nagy. Nemcsak az áll mögötte, hogy sok kisfiú szeret katonásdit játszani és ez az infantilis lelkületű férfiaktól sem áll távol, hanem a háborús allegória elfogadtatása sok más előnnyel is kecsegtet. Háborúban és szerelemben mindent szabad – tartja egy közkeletű, bár korántsem helyes mondás. A háborús helyzet felhatalmazást adhat sok mindenre, ami békeidőben elképzelhetetlen.

Ha háború van, akkor a vezető hadvezérré lényegül át, aki a nemzetét oltalmazó hős szerepében tetszeleghet, az egyedüli cselekvő és megmentő. Háborúban mindenkinek kötelessége a háborús erőfeszítéseket támogatni, mert aki nem ezt teszi, az hazaáruló, dezertőr, ellenséges ügynök. A kritikát is az ellenséggel paktálásnak tekintik, függetlenül attól, hogy az éppen a helyzet megoldásában segítene.

A magyar járványügyi védekezés szinte minden elemében erre a logikára épül. A nyelvezete tele van katonai kifejezésekkel:

háború, harc, küzdelem, vezénylet, haditerv, hadgyakorlat,

portyázás, parancs, szabotázs, tüdőlövés stb.

Ezek után nem meglepő, hogy az egyébként civil orvos, a SOTE rektora is nemes egyszerűséggel hadgyakorlatnak nevezi kórházi ágyak "felszabadítását", betegek hazaküldését. Mintha normális dolog lenne kórházi betegekkel hadgyakorlatozni. Megjegyezem, hogy civilizált hadviselő felek még háború idején is kímélettel bánnak a kórházi betegekkel (persze elismerem, hogy vannak nem civilizált hadviselő felek is), a mi mostani háborúnkban mintha ők sem érdemelnének kíméletet.

A „háborút” a nagyszámú egyenruhás is igyekszik hitelesíteni. Az Operatív Törzs (már a neve is illik a frazeológiába) napi sajtótájékoztatóját legtöbbször két egyenruhás rendőr és a tisztifőorvos közösen tartják, ezzel is demonstrálva, hogy ez azért inkább rendészeti, mint járványügyi helyzet. Az első intézkedések egyikeként megerősítették a határvédelmet. A kórházak élére katonai parancsnokokat neveztek ki. Az utcákon megjelentek a katonai járőrök és esetenként harckocsik is. Mivel ezektől a koronavírus nem igazán riadt meg, ma már nem látni őket.

Orbán Viktor egyik szokásos reggeli rádióinterjújában, amikor felsorolta, hogy kiktől vár leginkább állapotbeli bátorságot (bármit jelentsen is ez), akkor a következőket mondta:

„Első helyen várjuk ezt a papoktól (...) második helyen vannak az államvezetők, akiknek nehéz döntéseket kell hozni, a harmadik helyen a rendőrök, a katonák, a katasztrófavédelmiek, az egyenruhások vannak (...) aztán vannak az orvosok.”

Ezzel világossá tette, hogy kik és milyen sorrendben juthatnak szerephez az ő járványügyi haditervében. Az orvosok a végén vannak, nekik a háborúban kevés hasznukat lehet venni. A példákat a háborús helyzeti megközelítésre nagyon hosszan lehetne sorolni, de akinek még bármilyen kételye van ezzel kapcsolatban, azt Orbán Viktor egy másik rádióinterjújában sietett eloszlatni: 

„Egy nagy katonai akció kellős közepén vagyunk.”

Hogy mi a baj ezzel? Az, hogy jobb, hasznosabb, célravezetőbb ezt a járványt az emberiesség és a szolidaritás próbájának tekinteni, mint egy veszélyes ellenséggel vívott háborúnak. A háborús megközelítés két fontos okból káros és veszélyes.

Egyrészt bizonyosan nem adekvát járványügyi módszer, nehezíti a hatékony fellépést. A háborús logika a vak parancskövetésen alapul, nem hagy helyet a szakmai mérlegelésnek, a sokoldalú érvelésnek, az alternatívák keresésének. Márpedig itt sok minden vitatható, senkinek sincs a zsebében a bölcsek köve, hiszen egy eddig ismeretlen vírussal állunk szemben.

Ezért nagyon is helyénvaló lenne, ha valódi szakmai vita eredménye alapozná meg a döntéseket. Például fontos szakmai kérdés, hogy mennyi tesztet kell és érdemes végezni, vagy mennyi kórházi ágyat célszerű felszabadítani, mennyi lélegeztető gépre van szükség stb. Ezeket a döntéseket ismeretlen bizonyítékok alapján a Központ vagy az Operatív Törzs hozta meg, azt sem lehet tudni, hogy milyen szakmai fórum vitatta meg.

Minden úgy történik, mint a háborúban: a vezérkar dönt és a csapattiszteknek egyetlen dolguk van, a végrehajtás. Mindent titkolózás fed el, a sajtó és a közvélemény számos kérdésre nem kap választ. Aki túl sokat okvetetlenkedik, azt akár még rémhírterjesztőként is meghurcolhatják. A járvány még tart, korai lenne végső mérleget készíteni, de gyanítom, hogy a végén több intézkedést nehéz lesz utólag igazolni.

Másrészt a háborúsdinak van egy, az előbbieknél is nagyobb kára. Steinmeier elnök nagyon helyesen mutat rá, hogy ez a járvány a legjobbat és a legrosszabbat is kihozhatja az emberekből.

Félek, hogy a háborús pszichózis, amely félelmet és szorongást generál,

inkább a legrosszabbat hozhatja ki sok embertársunkból.

Máris tanúi vagyunk annak, hogy a bezártság, a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság miatt vannak, akik depresszióssá vagy éppen agresszívvá válnak.

Pedig ennek nem kellene így lennie. Ha Steinmeierre hallgatunk, és nem háborúnak, hanem az emberiesség próbájának tekintjük ezt a megpróbáltatást, akkor ez akár az emberek legnemesebb tulajdonságait is mozgósíthatja. A szolidaritást, a türelmet, a segítőkészséget a mindennapok részévé teszi, és reményt ad arra, hogy ez a járvány után sem múlik el.

Mindenki arról beszél, hogy a járvány utáni világ nem ugyanolyan lesz, mint amilyen előtte volt. Ha azt akarjuk, hogy jobb legyen, akkor most van esélyünk rá. De csak akkor, ha végre abbahagyjuk a háborúsdit és békét kötünk. Önmagunkkal és embertársainkkal.

Pálinkás József

írása

A valóságosan reánk tört koronavírus-járvány felkészületlenül érte a maga kreálta „veszélyek” legyőzéséhez szokott magyar kormányt és a kormánypárt szolgálatába állított államigazgatást. A járvány magyarországi megjelenésekor a kormányfő megpróbálta továbbra is a kitalált veszélyeket előtérbe helyezni: a hol ilyen, hol olyan arccal megjelenített „háttérhatalom” és a migránsok az igazi veszély, mondta, és utóbbiak hozzák a vírust is. Hamar világossá vált azonban, hogy itt most tényleg valódi veszéllyel kell szembenézni.

A valódi veszélyhelyzetben azonnal kiderültek a már régóta nem professzionális kormányzás súlyos hiányosságai. Az összekuszált minisztériumi struktúrában létfontosságú területeknek nincs vezetője, vagy éppen több is van, a minisztériumok vezetői pedig nem többek, mint a miniszterelnök ötleteit végrehajtani hajlandó beosztottak. A közigazgatásnak nincs igazi vezetése, az önkormányzatoknak vagy nincsenek forrásaik és mozgásterük, vagy éppen elveszik tőlük. A végrehajtó hatalmat ellenőrizni hivatott, elvben autonóm intézmények nem tudják, vagy nem akarják teljesíteni feladatukat. A sajtó csak igen korlátozott mértékben képes ellátni tájékoztatási feladatát, hiszen a kicsit is kritikus média nem kap választ kérdéseire.

Mindeközben a kormánynak jut ideje, energiája tovább növelni a kormányzó párt és klientúrája hatalmát és gazdasági lehetőségeit, vagyonjuttatással vagy éppen fontos intézmények átszervezésével.

A kapkodás jeleit az iskolák bezárásáról fél napon belül született, egymásnak ellentmondó nyilatkozat és döntés éppen úgy megmutatta, ahogyan a több mint harmincezer kórházi ágy nehezen indokolható azonnali szabaddá tételét néhány nap múlva „hadgyakorlatnak” feltüntető kommunikáció. A csőd vagy éppen az éhezés szélére jutott vállalkozások és magánemberek megsegítésére hozott rendelkezések zűrzavaros tartalma, kommunikációja és főként elégtelensége is rávilágít, hogy ez a kormány nem tud professzionálisan vezetni, igazgatni, hangzatos ígéretei ellenére nem védi meg sem az embereket, sem a magyar gazdaságot, azaz az országot.

Sok oka van ennek. A legfontosabb talán, hogy a mostani kormányzás a hatalom megszerzését, megtartását és a kormányzó párt érdekeit az ország érdekei elé helyezte. A kormányzás szempontjából létfontosságú pozíciókban egyre inkább nem szakemberek, hanem lojalitásukat bizonyított, parancsot bármi áron végrehajtó dilettánsok ülnek, akiknek szintén fontosabb a kormányzó párt hatalma meg a saját állásuk, mint az ország.

Az egész világ küzd a járvánnyal és annak már most érzékelhető helyi és globális gazdasági-társadalmi következményeivel. Az egyes országok, régiók és a világ jövőjével foglalkozó írások következtetései széles skálán mozognak. A járvány és a gazdasági visszaesés elmúltával lényegében visszaáll a korábbi helyzet, mondja az egyik véglet, minden megváltozik, mondja a másik. Az igazság valahol a kettő között lehet, de biztosan sok minden átrendeződik az új világban.

Nekünk, a hazánkat önzetlenül szerető polgároknak az a legfőbb kérdés, átrendeződhet-e úgy a magyar politikai élet, hogy az emberek és az ország érdeke a pártok és a politikusok érdekei elé kerüljenek.

Sok jele nem látszik ennek. A járvány egészségügyi és gazdasági hatásait csak a jelenlegi kormány kezelheti, hiszen a határidő nélküli veszélyhelyzet elfogadásával, és az ez alatt tett intézkedéseivel a kormányzó párt nyilvánvalóvá tette, hogy nem számít az emberek, az önkormányzatok, a civil szervezetek, vagy más pártok javaslataira. Az ellenzéki politikusokon is sokan észreveszik, hogy – szokásuk szerint – szereplésre használják a helyzetet.

Nem lehetetlen azonban a változás. Két dolog biztosan kell hozzá: egyfelől őszinte, hiteles, kompetens emberek, másfelől a választópolgárok sokaságában megszülető felismerés, hogy mindnyájunk elemi érdeke a változás. A nagy veszedelmek elgondolkoztatják a többséget. Talán elgondolkoznak azon is, hogy kikben bízhatnak meg leginkább. Azokban-e, akiknek jóban-rosszban a rájuk bízott emberek a fontosak, nem pedig önmaguk vagy pártjuk. Ahhoz persze, hogy a változást akaró emberek valakiknek a szakértelmében, az őszinteségében és tisztességében megbízzanak, és a jövőben őket hatalmazzák fel a képviseletükre, ezeknek az embereknek ki kell állniuk a közélet porondjára. Kezdetben minden változás kicsit félelmetesnek tűnik, sokan megijednek tőle.

A járvány így vagy úgy elmúlik. Hogy utána milyen új világ jön, mindannyiunkon múlik, és mindannyiunk felelőssége.