Keresztény Zoltán írása

A 2019. őszi önkormányzati választáson is gyakran megtörtént, hogy az időnként felbukkanó emberarcú, a politikát nem csupán hatalomtechnikai játszótérnek tekintő, „szimpatikus” jelölteket ellenfelük rögvest megpróbálta úgy megjeleníteni, hogy ő is csak olyan, mint a vezetője, és ilyeténképpen csak azt lehet várni tőle is, mint a politikai „főnökétől”.

Azonban ne engedjük meg magunknak, hogy beleragadjunk ebbe a megközelítésbe, mert az élet, mint oly sokszor, itt is sokkal bonyolultabb. A megválasztott győri polgármesterről én például hajlamos vagyok elhinni Lovasi Andrásnak, hogy Dézsi Csaba András nem a hatalomtechnikáért él, és nem Machiavellit olvas titokban a közgyűlések szüneteiben.

Bizonyára mindannyian ismerünk olyan kormánypárti és ellenzéki politikusokat, akik kilógnak a sorból, egyáltalán nem teljesítik azokat a kritériumokat, amelyeket főnökeik megtestesítenek, vagy egyenesen elvárnak tőlük. Azaz politikusként is emberek maradtak, tevékenységükkel nem erősítik a gyűlölet kultúráját, nem esnek hasra a saját státuszuktól, a titkárnők hadától meg az Audi-kulcsoktól.

Egy a szépreményű rendszerváltás idején még aktív szerepet játszó politikus mesélte nekem, hogy miközben az ő szülőfalujában speciel nem, de azért jócskán voltak 1956-ban is olyan tanácselnökök, akik a forradalom alatt is nyugodtan járhattak-kelhettek, mert kilógtak a sorból, korábban nem terrorizálták a helyi polgárokat. Ezekről az emberekről a népnyelv úgy tartotta, hogy

még tudják a Miatyánkot,

és senkinek nem is jutott eszébe, hogy felelősségre vonja őket.

Kimondhatjuk, és tulajdonképpen Hannah Arendttől is tudhatjuk, nincs olyan, hogy egy rendszerben mindenki szörnyeteg, de van szörnyű rezsim, amit meg kell haladni.

De ha mindig is voltak, vannak és lesznek az országban politikusok, akik megválasztásuk után is a teljesítményükkel akarnak példát mutatni, és nem a hatalmukkal szükségszerűen együtt járó erejüket fitogtatni, akkor hol csúszik félre ez az egész? Mi az, ami a politikát összességében és folyamatában tévúton tartja Magyarországon egy ideje és időről időre visszatérően?

A fejnehéz elitpolitika szerény teljesítménye

A magyar „elitpolitika” nem képes az ugyan csak szórványosan, de ellenzéki és kormánypárti politikusok munkájában egyaránt tetten érhető erényeket országos szintű, domináns hatalmi elvvé emelni, hanem legtöbbször inkább lerontja azokat.

A politikusoknak valószínűleg még sokáig munkamódszere lesz az erőpozíciók keresése, és örömforrása a riválisok legyőzése. Ami viszont alapvetően megkülönbözteti azokat, akik „még tudják a Miatyánkot” azoktól, akik elfejtették vagy soha nem is tudták, az az, hogy mi dominálja döntéseiket: a problémamegoldás vagy a hatalompolitika.

Magyarországon az „elitpolitika” az elmúlt 30 évben legtöbbször nem a problémák megoldására, versenyképességünk megőrzésére, javítására koncentrált, hanem a hatalompolitikára. Fordítva ült a lovon. Meg is nézhetjük, mi az eredménye.

Nem azt várjuk el, hogy az „elitpolitika” tagadja meg a tevékenységével szükségszerűen együtt járó, hatalomtechnikus attitűdjét, hanem azt követeljük, hogy szorítsa azt az ország érdekei, a közjó követelménye mögé. És lehet, hogy több parlamenti párt van, de ebben az értelemben csak egy elit létezik.

És addig, amíg a parlamentben a mai politikai szereplők mellett nem jelenik meg egy másik, egy valódi elit, amelyik nem Döbrögi szerepét játssza itthon és külföldön, hanem a köz szolgálatára szegődik, és a problémákat akarja megoldani, addig nem is lesz változás.

A polgári példamutatás hiánya, vagy amit akartok

A valódi változáshoz elengedhetetlen másik feltétel, hogy végre igazi elitje legyen az országnak, mert a mostani vezetés borzasztó mintát ad a társadalomnak. Csak valóban példamutató elittel válhatunk az „egymásnak való ártás kultúrájából” a polgári mentalitás országává. Amíg csak az ártás kultúrájának szerencselovagjai közül választhatunk, nem sokat lépünk előre. Vagy inkább egyet előre, kettőt meg hátra.

Nem igazi választás azt méricskélni, hogy éppen melyik politikai alapon szerzett vagyon gazdájára szavazunk befogott orral aszerint, hogy melyik okozott kisebb kárt az országnak, vagy a vagyonszerzés mennyire igazolható a szekértábor-logikával.

Nem az ebül szerzett vagyon nagysága és a keletkezésének időpontja fontos, hanem az elv. Mindegy, hogy valakinek az elvtársak vagy ner-társak hálózata hizlalta a megérdemeltnél jóval nagyobbra a bankszámláját. A politikusi kegyből szerzett vagyonok megkérdőjeleződnek, és többségük szétporlad. Ráadásul a versenyhez nem szokott oligarchák politikai hátországának eltűnése, nem pedig a büntetőjogi következmények miatt. Az elmúlt harminc évben párszor végignézhettük ezt a nemzeti erőfeszítéseinket elfecsérlő, meddő politizálást.

A 10–20 évente újratermelődő, aztán a semmibe hulló, politikai akarattal koncentrált vagyonok helyett

Már ha változást akarunk. És ha elfogadjuk, hogy ezt csak olyan politikusokkal lehet, akik még tudják a Miatyánkot, és kormányon sem felejtik el.