Szent-Iványi István írása
75 éve, a második világháború befejezése óta nem volt ilyen sorsfordító időszak, mint a történelem jelen perceiben.
75 év múlva pedig már unokáink is felnőttek lesznek. Majd odaállnak elénk és felteszik a kérdéseiket. Ahogyan mi is elődeinknek – Ti akkor hol voltatok? Mit csináltatok? Miért? Hogyan...?
Nulladik óra
A béke első órája a „nulladik óra” elnevezést kapta. Ez volt 1945. május 9. első órája, a második világháború befejezését követő első óra. A rákövetkezett évet hasonlóan nulladik évnek nevezték, a teljes újrakezdés évének.
A háború túlélői iszonyatos szörnyűségek és szenvedések terhe alatt görnyedtek. Szinte elviselhetetlen és feldolgozhatatlan volt számukra az a tudat, hogy hogy ők átélték és túlélték a rettenetet. Kísértette őket a lágerekben, a szőnyegbombázásokban elpusztult ártatlan civilek, a fronton elesett katonák, az embertelen körülmények között tartott hadifoglyok, a kitelepített és elűzött milliók, a meggyalázott nők és az árván maradt gyermekek tömegeinek szenvedése.
A túlélők mindezek dacára vagy talán éppen ezért úgy döntöttek, hogy egy új világot építenek fel. Úgy döntöttek, hogy nem a háború előtti világhoz térnek vissza. Azért nem, mert felismerték, hogy az a világ vezetett a háború poklához. A bezárkózáshoz, a nemzeti önzéshez, a folyamatos hatalmi vetélkedéshez, a viszálykodáshoz, a szélsőséges ideológiákhoz, a gazdasági bezártsághoz, milliók kiszolgáltatott nyomorához és a társadalmi kasztrendszerhez.
A nulladik évben, a romok tetején valóban új világ jött létre.
A túlélők legfőbb vágya az volt, hogy ne legyen többé Európában háború.
Az új világ vágya európai együttműködést teremtett
Igazi lendületet adott az európai egységfolyamatnak a békeprojektnek induló kezdet. Churchill 1946-ban, az emblematikus zürichi beszédében meghirdette az Európai Egyesült Államok programot. Az ő inspirációja nyomán jött létre 1949-ben az Európa Tanács, szimbolikus helyszínen, Strasbourgban, a német–francia ellenségeskedés és háborúk jelképévé vált városban. Hetven évvel ezelőtt ugyancsak ezekben a napokban (1950. május 9-én, ez ma a hivatalos Európa-nap) javasolta Robert Schuman francia külügyminiszter a Montánunió, a mai Európai Unió elődjének létrehozását.
A túlélők olyan társadalmi-gazdasági modellt hoztak létre, amely hét évtizeden át békét, stabilitást és jólétet biztosított Európa szerencsés nyugati fele számára.
Nem véletlen, hogy az önállóságukat 1990-ben visszanyert kelet-közép-európai országok is ezt tekintették mintának, és siettek ehhez a sikeres modellhez csatlakozni.
Megtorpanás
A történelemben azonban semmi sem örök. Ez a társadalmi-gazdasági modell is megújulásra szorul. Először a 2008-as pénzügyi válság, azután a 2015-ös migrációs válság, majd a mindinkább tudatosuló klímaválság mutatott rá a modell sérülékenységére és gyenge pontjaira. Az igazi súlyos csapás azonban a koronavírus járvány képében érte azt a világot, amiben eddig komfortosan éltünk.
Nem véletlenül állította Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, hogy Európát a második világháború óta ekkora megpróbáltatás még nem érte, mint most. Egyre többen mondják, hogy új világ veszi kezdetét a járvány után.
Itt állunk egy új nulladik év, az újratervezés éve küszöbén.
Vissza a nulladikhoz – és ez még jó is lehet
Kevés még a bizonyosság, amit erről az új világról tudunk.
Kirajzolódik egy optimista jövőkép. A járvány valóban az emberiesség próbája volt, és nagy egészében Európa társadalmai, köztük a magyar is, imponálóan állták ki ezt a próbát. Önfeláldozásból, áldozatvállalásból a hétköznapok hősei mutattak példát nekünk. Az orvosok, az egészségügyi dolgozók, a kereskedelemben dolgozók, a tanárok, a közszolgáltatást nyújtók – a rendőröktől a köztisztasági dolgozókig, a postásoktól a szociális munkásokig – minden nap erejüket megfeszítve dolgoztak.
A szolidaritás és segítségnyújtás sok példáját láttuk. Sokan álltak be önkéntesként az egészségügybe, a szociális ellátó hálózatba. Voltak, akik az idős rokonnak, a szomszédnak, ismerősnek segítettek rendszeresen bevásárolni, gyógyszereket venni, ügyes-bajos dolgokat elintézni, füvet nyírni, kutyát sétáltatni. A mostani tapasztalat alaposan rácáfolt arra a vélekedésre, hogy társadalmunk végletesen atomizálódott, hogy tagjai egymás iránt közönyössé váltak.
Sokan a karantén kényszerzubbonyában ébredtek rá arra, hogy mennyi felesleges dolog veszi körül őket, mennyi hiábavalóság foglalta le eddig az idejüket, energiájukat és pénztárcájukat. Talán fordulatot hozhat ez a tapasztalat a hivalkodó fogyasztásban, a konzumerizmusban, a talmi látszatok kergetésében is.
A járvány segített felismerni, hogy mi az, ami valóban lényeges és nélkülözhetetlen és mi az, amiről könnyűszerrel lemondhatunk. Bár személyesen nehezebben találkozhattunk a kijárási korlátozások miatt, mégis telefonon, interneten keresztül sokkal több emberrel voltunk kapcsolatban, és talán mélyebben és őszintébben is érdeklődtünk egymás iránt, mint korábban. Többet olvastunk, több értékes időt töltöttünk el, talán az élményeinket is komolyabban dolgoztuk fel. Többet töprengtünk, gondolkodtunk, tervezgettünk a szokásosnál.
Mi az esélyes, és mi az, ami biztos?
Mi marad meg ebből a járvány után? Reméljük, hogy minél több.
Ez attól is függ, hogy a külső feltételek mennyiben változnak.
Várhatóan átalakul a gazdaság szerkezete, csökken a globalizációs függés, rövidülnek az ellátási láncok. Az átalakuló fogyasztási szokások miatt a kereslet csökken, ez visszafogja majd a kínálatot is. Több szabadidő lesz, és kevesebb hajsza az anyagiak után. Reményeink szerint az új világban az ökológia, a környezet- és egészségtudatosság a nyertesek közé tartozik, javul az életminőség, és kevésbé lesz materialista a világ
Ez még most csak egy ábránd.
Egy újabb nulladik
Hetvenöt év után most egy újabb nulladik órához közeledünk. Van esélyünk rá, hogy emberségesebb, szolidárisabb, békésebb és boldogabb lesz az a világ, ami a járvány után következik.
Hetvenöt évvel ezelőtt az akkori túlélők esküt tettek, hogy nem akarnak többé háborút, és jobb világban szeretnének élni. Ezt hetvenöt éven át biztosították. Ezért minden tiszteletet megérdemelnek.
Most egy újabb alapítási korszak előtt állunk.
Vajon hetvenöt év múlva utódaink megemelik-e a kalapjukat előttünk úgy, ahogyan mi tisztelettel és elismeréssel gondolunk a háború utáni túlélők újrakezdő nemzedékére?
Drámaibban feltéve ezt a kérdést – hiszen a tét még ennél is nagyobb – lesz-e egyáltalán bárki hetvenöt év múlva, aki megemelhetné a kalapját?
