Keresztény Zoltán írása

Harminc évvel a rendszerváltoztatás után, sokan vagyunk, akik úgy érezzük, hogy Magyarország sokkal többre lett volna képes. Most, 2020-ban a legfontosabb feladatunk az, hogy jó azonosítsuk a problémákat, az elmulasztott lehetőségeket és rossz döntéseket, amelyek miatt a magyar társadalom jó része ennyi év távlatából sem megelégedettséggel tekint vissza 1990-re és az azt követő három évtizedre.

A RENDSZERVÁLTÁSNAK IGENIS VOLT ÉRTELME, ÉS NEM A NÉP A HIBÁS, HA NEM JÓL SIKERÜLT

Ha az ország nem tudta kihasználni a rendszerváltoztatásban rejlő lehetőségeket, akkor az egyértelműen a politikai osztály a hibája.  A politikai osztály nem tudott reális és az új berendezkedésben is teljesíthető, konszenzusos nemzeti minimumokat meghatározni. Nem tudta felkészíteni az országot az alacsony gazdasági színvonalú – azt viszont kiszámíthatóan biztosító – rezsimből a magasabb életszínvonallal jelentő, de versenyalapú, és ezért magasabb egyéni kockázatokkal működő rendszerre való áttérésre. Mondhatjuk persze, hogy az 1990 utáni politikai osztály a kommunista, majd később államszocialista rendszerben nevelkedett, és nem volt tudása sikeressé tenni a rendszerváltást. De ha Szlovákiára, Csehországra, Lengyelországra tekintünk – Istenem, hol van már Ausztria? –, azt kell mondanunk, hogy a politikai osztály Magyarországon nem tudott élni a történelem adta eséllyel.

A rendszerváltók 1989-90-ben elvégezték a közjogi és politikai rendszerváltoztatást. Magyarország egypárti diktatúrából demokratikus jogállammá vált. De nem volt erejük, idejük, tudásuk elvégezni a gazdasági és szemléleti rendszerváltoztatást.

MIÉRT NEM TÖRTÉNT MEG A GAZDASÁGI ÉS SZEMLÉLETI RENDSZERVÁLTOZTATÁS?

Mert a magyar társadalom többsége igazából soha nem is állt át egy versenyalapú rendszerre. Nem kapott ehhez elég motivációt, segítséget és iránymutatást a politikai osztály, de talán az értelmiség részéről sem. Emlékszünk még a „Nyithatunk kávézót Bécsben!” szlogenre? De hát volt valójában az átlagpolgárnak ehhez elég tőkéje, tudása, önbizalma? A mindenkori rendszer, mindekori kegyeltjeinek persze volt. A többség azonban a kádári szemlélet fogságában maradt. Mára akarva-akaratlanul, de egyenesen oda jutottunk, hogy ugyanazok a beidegződések irányítják az embereket, amelyek 1990 előtt is megszokottak volta. Tovább gyakoroljuk azt az össztársadalmi tanult tehetetlenséget, amelyben az állampolgár, viszonylagos egzisztenciális biztonságának megőrzése érdekében lemond a köz ügyeivel való foglalatosságról, és ezzel mindezt a mindenkori főhatalom (miniszterelnök) privilégiumává teszi. Magyarul vagy inkább magyartalanul: a magyar társadalom hallgatása, igazodása elsősorban meg van vásárolva. Másodsorban ezt – igazi innovációként - hamisított nemzeti öntudattal is táplálják, ami akkor jön jól, amikor a központilag biztosított pénz már nem elég.

KINEK A HIBÁJA?

Alapvetően nem szeretem ezt a kérdést, mert inkább a felelősségkeresésre fókuszál – ebben elég jók vagyunk – mintsem a megoldásra. Csak azért hozom elő, mert sokan gondolják, hogy a jelenlegi rezsim alakította ki a magyar néplélekben a feltétel nélküli igazodás reflexét.

Ez így nem igaz, az viszont igen, hogy a kádári örökség mára orbáni örökséggé is érett. A jelenlegi miniszterelnök történelmi felelőssége nem csak az, hogy életre hívta ezt a káros társadalmi beidegződést, hanem az, hogy ráült a már létezőre. Használta és használja annak érdekében, hogy hatalomba kerüljön és ott is maradhasson. A feladat az lett volna, hogy a kádári örökséget megváltoztassuk, és ne egyszerű hatalomtechnikai célokra használjuk akár a társadalom alapvető érdekeivel szöges ellentétben is. Ez különbözteti meg egyébként a nagybetűs államférfit, az ügyes, de alapvetően mégis csupán hatalomtechnikus politikustól.

MIÉRT LÉPTÜNK MINDIG UGYANABBA A FOLYÓBA?

Rögtön eszünkbe juthat itt Antall József híres mondása, amely anno azoknak szólt, akik nem voltak elégedettek az átmenet intézkedéseivel: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”

De vajon jobb lett volna, ha nálunk is bekövetkeznek például a romániaihoz hasonló események? Jómagam, nemzeti szabadelvű emberként a fontolva haladás pártján állok, nem a forradalmakén. De ezen kívül is meggyőződésem, hogy a káosz és az ezzel együtt járó bizonytalanság, egy esetleges gazdasági összeomlás nem tett volna jót a 1990-es átalakulásnak.

Ahhoz ugyanakkor forradalmi tettekre lett volna szükség, hogy megváltoztassuk a szokásokban és a szemléletben tovább élő kádári örökséget, és ezzel biztosítsuk a rendszerváltás hosszútávú sikerességét.

Ezt mulasztotta el felismerni vagy átformálni a mindenkori politikai vezetés. Az elmúlt harminc év során többé-vagy kevésbé, de a hatalomtechnikai harcok mindig fontosabbak voltak, mint a magyar társadalom sikeres átvezetése egy versenyalapú rendszerbe. Sajnos ma is ugyanez a fontos, csupán a mértéktelenség lett nagyobb. Továbbra is nagy a kádári megalkuvást generációról-generációra örökítő tömeg, ahelyett, hogy 30 év alatt kialakult volna a képzett, a versenyt kellő önbizalommal vállaló, gazdasági ösztönzőkkel segített egzisztenciák sokasága.

MIT KELLENE ÉS KELLETT VOLNA TENNI?

A magyar rendszerváltás céljai akkor teljesültek volna igazán, ha a mindenkori magyar és később az uniós költségvetési pénzek jól látható részét, kormányokon átívelően egy minél szélesebb, gazdasági és szellemi értelemben is öntudatos társadalmi réteg felnevelésére fordítjuk. Közben felkészítjük őket arra, hogyan kell sikeresnek lenni. Merni sikeresnek lenni, annak minden kockázatával együtt. Ha ez lett volna a politika vezérfonala, akkor nemcsak a korábban MSZMP-s és KISZ-es kapcsolatokkal rendelkező egyszeri kapitalisták tudtak volna csak élni – és sokszor visszaélni – rendszerváltás lehetőségeivel, hanem a magyar államtól ehhez minden pénzügyi és adminisztratív segítséget megkapó, egyszerű állampolgárok is. Biztosítva ezzel a társadalmi mobilitás lehetőségét is.

A Nemzeti Együttműködést Rendszerének működtetői és oligarcha kiszolgálói ma is elveszik a lehetőséget a szorgalommal és tehetséggel élni akaró emberektől, tovább akadályozva ezzel a rendszerváltás céljainak beteljesülését. A miniszterelnök ráült a kádári örökségre, az oligarchái meg a mi nyakunkra.

Meg kell szüntetni tehát a 2010 után létrehozott demokrácia-deficitet és meg kell valósítani a 1990 után elmulasztott gazdasági és szemléleti rendszerváltoztatást. Különben, néhány évtized múlva újra és újra vissza fogunk kerülni a startvonalra, úgy, ahogyan most is érezzük.

Egyénileg és közösségben is azokat támogatni, akik képesek magukkal húzni a többieket. Ennek szinte azonnal lesz eredménye, ha az állam valóban biztosítja hozzá a feltételeket.

De még valamit elmulasztottunk 1990-ben, aminek máig ható következményei vannak: a felelősség kimondását. Ahhoz képest, hogy az a szóbeszéd járta, a diktatúra fenntartói a bőröndjeiken ültek, végül ők biztosan a rendszerváltás nyertesei lettek. A keserű pirulát pedig mi nyeltük le.

A fojtogató Nemzeti Együttműködés Rendszere fenntartóinak felelősségét sem kerülhetjük majd meg, ha véget akarunk vetni a kádári-orbáni örökség tovább élésének. 2010-ben, egy a magyar polgárosodás számára katasztrofális nyolc év után társadalmi békét és egy új polgárosodási korszakot vártunk. Csalódottan szembesülhettünk azzal, hogy ez nem történt meg, mert azoknak, akiknek ez történelmi kötelességük lett volna, fontosabb volt a hatalmuk megmaradását biztosító oligarcharendszer kiépítése és fenntartása.

A magyar politikai osztály megérett a tetteinek következményeivel való szembenézésre.