Egyetemi tanulmányaimat Magyarországon és az Egyesült Államokban végzetem. Itthon jogász szakon, az USA-ban pedig politikai kommunikációs témát választva teljesítettem szakdolgozatomat és kaptam meg diplomámat. Az Amerikában eltöltött évek nemcsak több tudást, hanem teljesebb rálátást is adtak számomra mind globális, mind lokális értelemben. Hazatérve azt gondoltam, most már végre ebben az országban is kiteljesedhet egy polgári típusú állam, ahol az emberek szorgalmuk és tehetségük alapján érvényesülhetnek és szabadon alakíthatják a saját életüket, illetve a köz ügyeit is. A mindennapjaimat is ebben a hitben rendeztem be, bár aktuális feladataim nemcsak Magyarországhoz kötnek. Időközben persze kiderült, hogy ez a bizonyos polgári modell nálunk nagyon is várat még magára, de mindig is azt éreztem, hogy főleg egy külföldi tapasztalatokkal is rendelkező embernek, mint amilyen én is vagyok, kötelessége segíteni, hogy ez minél hamarabb megvalósulhasson.

Ezért is vagyok most itt.

Meg azért, mert már eléggé korán érdekelt a közélet, a politika. Nemcsak családi indíttatásból, hanem a saját bőrömön is hamar megtapasztalhattam, hogy milyen károkat okoz és abnormális helyzeteket idéz elő egy központi irányítású, elvtársias rendszer. A nyolcvanas évek második felében alsós általános iskolás voltam, amikor az egyik nyári tábor első napján a kézilabdapályán felsorakozva, a tűző napon hallgattuk a megyei KISZ küldött „eligazító” beszédét, miközben valami miatt megszédültem, rosszul éreztem magam. Mivel nem volt alkalmam senkinek sem szólni, egyszerűen fogtam magam és besétáltam a faházunkba, mert úgy gondoltam, hogy az egészségem még egy KISZ vezető mondanivalójánál is fontosabb. Megmostam az arcom, lefeküdtem, jobban lettem. Kisvártatva utánam rohant az egyik felügyelőtanár és nem igazán törődve bevonulásom okával, a szőnyeg szélére állított, hogy mégis, hogy képzelem, hogy nem hallgatom végig a KISZ-es nagyember beszédét, mikor az éppen miattunk utazott ide. Mai napig emlékszem az érzésre, amikor azt gondoltam, hogy ez így biztosan nem normális.

Akkor és ott mindennél, még az én egészségemnél is fontosabb volt a párt érdekében végzett ideológiai propaganda.

Ma ugyanezt érzem.

Nem sokkal a fenti eset után már az ágyam fölött lógott az első szabad választások idején szerzett, egy bizonyos plakát, amelyen hátulnézetből egy kopasz nyakú szovjet katona portréja hirdette: Tovarisi Konyec!

Így tehát minden reggel azzal a jóleső érzéssel ébredhettem, hogy az elvtársias politikának most már egyszer és mindenkorra vége van.

Nem így lett.

Az elmúlt időszak azt mutatja, hogy Magyarországon 20-30 évente újratermelődik az elvtársias politika, amely egy nagyon is viszonylagos egzisztenciális biztonságért cserébe a magyar társadalmat önfeladásba, a közélettől való visszavonulásra kényszeríti.

Ennek kell megálljt parancsolni, mert Magyarországnak tényleg a saját lábára kell állnia.

Új Világ kell.