Dr. KERESZTÉNY ZOLTÁN

2020. június 29. 05:58 - enikalovics

thumbnail_kz54b.jpgEgyetemi tanulmányaimat Magyarországon és az Egyesült Államokban végzetem. Itthon jogász szakon, az USA-ban pedig politikai kommunikációs témát választva teljesítettem szakdolgozatomat és kaptam meg diplomámat. Az Amerikában eltöltött évek nemcsak több tudást, hanem teljesebb rálátást is adtak számomra mind globális, mind lokális értelemben. Hazatérve azt gondoltam, most már végre ebben az országban is kiteljesedhet egy polgári típusú állam, ahol az emberek szorgalmuk és tehetségük alapján érvényesülhetnek és szabadon alakíthatják a saját életüket, illetve a köz ügyeit is. A mindennapjaimat is ebben a hitben rendeztem be, bár aktuális feladataim nemcsak Magyarországhoz kötnek. Időközben persze kiderült, hogy ez a bizonyos polgári modell nálunk nagyon is várat még magára, de mindig is azt éreztem, hogy főleg egy külföldi tapasztalatokkal is rendelkező embernek, mint amilyen én is vagyok, kötelessége segíteni, hogy ez minél hamarabb megvalósulhasson.

Ezért is vagyok most itt.

Meg azért, mert már eléggé korán érdekelt a közélet, a politika. Nemcsak családi indíttatásból, hanem a saját bőrömön is hamar megtapasztalhattam, hogy milyen károkat okoz és abnormális helyzeteket idéz elő egy központi irányítású, elvtársias rendszer. A nyolcvanas évek második felében alsós általános iskolás voltam, amikor az egyik nyári tábor első napján a kézilabdapályán felsorakozva, a tűző napon hallgattuk a megyei KISZ küldött „eligazító” beszédét, miközben valami miatt megszédültem, rosszul éreztem magam. Mivel nem volt alkalmam senkinek sem szólni, egyszerűen fogtam magam és besétáltam a faházunkba, mert úgy gondoltam, hogy az egészségem még egy KISZ vezető mondanivalójánál is fontosabb. Megmostam az arcom, lefeküdtem, jobban lettem. Kisvártatva utánam rohant az egyik felügyelőtanár és nem igazán törődve bevonulásom okával, a szőnyeg szélére állított, hogy mégis, hogy képzelem, hogy nem hallgatom végig a KISZ-es nagyember beszédét, mikor az éppen miattunk utazott ide. Mai napig emlékszem az érzésre, amikor azt gondoltam, hogy ez így biztosan nem normális.

Akkor és ott mindennél, még az én egészségemnél is fontosabb volt a párt érdekében végzett ideológiai propaganda.

Ma ugyanezt érzem.

Nem sokkal a fenti eset után már az ágyam fölött lógott az első szabad választások idején szerzett, egy bizonyos plakát, amelyen hátulnézetből egy kopasz nyakú szovjet katona portréja hirdette: Tovarisi Konyec!

Így tehát minden reggel azzal a jóleső érzéssel ébredhettem, hogy az elvtársias politikának most már egyszer és mindenkorra vége van.

Nem így lett.

Az elmúlt időszak azt mutatja, hogy Magyarországon 20-30 évente újratermelődik az elvtársias politika, amely egy nagyon is viszonylagos egzisztenciális biztonságért cserébe a magyar társadalmat önfeladásba, a közélettől való visszavonulásra kényszeríti.

Ennek kell megálljt parancsolni, mert Magyarországnak tényleg a saját lábára kell állnia.

Új Világ kell.

 

 

komment

A MAGYAR POLITIKAI OSZTÁLYNAK NAGY VOLT A RENDSZERVÁLTÁS KABÁTJA

2020. június 29. 05:57 - enikalovics

A gazdasági és szemléleti rendszerváltást el kell elvégezni

thumbnail_kz54b.jpgKeresztény Zoltán írása

Harminc évvel a rendszerváltoztatás után, sokan vagyunk, akik úgy érezzük, hogy Magyarország sokkal többre lett volna képes. Most, 2020-ban a legfontosabb feladatunk az, hogy jó azonosítsuk a problémákat, az elmulasztott lehetőségeket és rossz döntéseket, amelyek miatt a magyar társadalom jó része ennyi év távlatából sem megelégedettséggel tekint vissza 1990-re és az azt követő három évtizedre.

 

A RENDSZERVÁLTÁSNAK IGENIS VOLT ÉRTELME, ÉS NEM A NÉP A HIBÁS, HA NEM JÓL SIKERÜLT

Ha az ország nem tudta kihasználni a rendszerváltoztatásban rejlő lehetőségeket, akkor az egyértelműen a politikai osztály a hibája.  A politikai osztály nem tudott reális és az új berendezkedésben is teljesíthető, konszenzusos nemzeti minimumokat meghatározni. Nem tudta felkészíteni az országot az alacsony gazdasági színvonalú – azt viszont kiszámíthatóan biztosító – rezsimből a magasabb életszínvonallal jelentő, de versenyalapú, és ezért magasabb egyéni kockázatokkal működő rendszerre való áttérésre. Mondhatjuk persze, hogy az 1990 utáni politikai osztály a kommunista, majd később államszocialista rendszerben nevelkedett, és nem volt tudása sikeressé tenni a rendszerváltást. De ha Szlovákiára, Csehországra, Lengyelországra tekintünk – Istenem, hol van már Ausztria? –, azt kell mondanunk, hogy a politikai osztály Magyarországon nem tudott élni a történelem adta eséllyel.

A rendszerváltók 1989-90-ben elvégezték a közjogi és politikai rendszerváltoztatást. Magyarország egypárti diktatúrából demokratikus jogállammá vált. De nem volt erejük, idejük, tudásuk elvégezni a gazdasági és szemléleti rendszerváltoztatást.

MIÉRT NEM TÖRTÉNT MEG A GAZDASÁGI ÉS SZEMLÉLETI RENDSZERVÁLTOZTATÁS?

Mert a magyar társadalom többsége igazából soha nem is állt át egy versenyalapú rendszerre. Nem kapott ehhez elég motivációt, segítséget és iránymutatást a politikai osztály, de talán az értelmiség részéről sem. Emlékszünk még a „Nyithatunk kávézót Bécsben!” szlogenre? De hát volt valójában az átlagpolgárnak ehhez elég tőkéje, tudása, önbizalma? A mindenkori rendszer, mindekori kegyeltjeinek persze volt. A többség azonban a kádári szemlélet fogságában maradt. Mára akarva-akaratlanul, de egyenesen oda jutottunk, hogy ugyanazok a beidegződések irányítják az embereket, amelyek 1990 előtt is megszokottak volta. Tovább gyakoroljuk azt az össztársadalmi tanult tehetetlenséget, amelyben az állampolgár, viszonylagos egzisztenciális biztonságának megőrzése érdekében lemond a köz ügyeivel való foglalatosságról, és ezzel mindezt a mindenkori főhatalom (miniszterelnök) privilégiumává teszi. Magyarul vagy inkább magyartalanul: a magyar társadalom hallgatása, igazodása elsősorban meg van vásárolva. Másodsorban ezt – igazi innovációként - hamisított nemzeti öntudattal is táplálják, ami akkor jön jól, amikor a központilag biztosított pénz már nem elég.

KINEK A HIBÁJA?

Alapvetően nem szeretem ezt a kérdést, mert inkább a felelősségkeresésre fókuszál – ebben elég jók vagyunk – mintsem a megoldásra. Csak azért hozom elő, mert sokan gondolják, hogy a jelenlegi rezsim alakította ki a magyar néplélekben a feltétel nélküli igazodás reflexét.

Ez így nem igaz, az viszont igen, hogy a kádári örökség mára orbáni örökséggé is érett. A jelenlegi miniszterelnök történelmi felelőssége nem csak az, hogy életre hívta ezt a káros társadalmi beidegződést, hanem az, hogy ráült a már létezőre. Használta és használja annak érdekében, hogy hatalomba kerüljön és ott is maradhasson. A feladat az lett volna, hogy a kádári örökséget megváltoztassuk, és ne egyszerű hatalomtechnikai célokra használjuk akár a társadalom alapvető érdekeivel szöges ellentétben is. Ez különbözteti meg egyébként a nagybetűs államférfit, az ügyes, de alapvetően mégis csupán hatalomtechnikus politikustól.

MIÉRT LÉPTÜNK MINDIG UGYANABBA A FOLYÓBA?

Rögtön eszünkbe juthat itt Antall József híres mondása, amely anno azoknak szólt, akik nem voltak elégedettek az átmenet intézkedéseivel: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”

De vajon jobb lett volna, ha nálunk is bekövetkeznek például a romániaihoz hasonló események? Jómagam, nemzeti szabadelvű emberként a fontolva haladás pártján állok, nem a forradalmakén. De ezen kívül is meggyőződésem, hogy a káosz és az ezzel együtt járó bizonytalanság, egy esetleges gazdasági összeomlás nem tett volna jót a 1990-es átalakulásnak.

Ahhoz ugyanakkor forradalmi tettekre lett volna szükség, hogy megváltoztassuk a szokásokban és a szemléletben tovább élő kádári örökséget, és ezzel biztosítsuk a rendszerváltás hosszútávú sikerességét.

Ezt mulasztotta el felismerni vagy átformálni a mindenkori politikai vezetés. Az elmúlt harminc év során többé-vagy kevésbé, de a hatalomtechnikai harcok mindig fontosabbak voltak, mint a magyar társadalom sikeres átvezetése egy versenyalapú rendszerbe. Sajnos ma is ugyanez a fontos, csupán a mértéktelenség lett nagyobb. Továbbra is nagy a kádári megalkuvást generációról-generációra örökítő tömeg, ahelyett, hogy 30 év alatt kialakult volna a képzett, a versenyt kellő önbizalommal vállaló, gazdasági ösztönzőkkel segített egzisztenciák sokasága.

MIT KELLENE ÉS KELLETT VOLNA TENNI?

A magyar rendszerváltás céljai akkor teljesültek volna igazán, ha a mindenkori magyar és később az uniós költségvetési pénzek jól látható részét, kormányokon átívelően egy minél szélesebb, gazdasági és szellemi értelemben is öntudatos társadalmi réteg felnevelésére fordítjuk. Közben felkészítjük őket arra, hogyan kell sikeresnek lenni. Merni sikeresnek lenni, annak minden kockázatával együtt. Ha ez lett volna a politika vezérfonala, akkor nemcsak a korábban MSZMP-s és KISZ-es kapcsolatokkal rendelkező egyszeri kapitalisták tudtak volna csak élni – és sokszor visszaélni – rendszerváltás lehetőségeivel, hanem a magyar államtól ehhez minden pénzügyi és adminisztratív segítséget megkapó, egyszerű állampolgárok is. Biztosítva ezzel a társadalmi mobilitás lehetőségét is.

A Nemzeti Együttműködést Rendszerének működtetői és oligarcha kiszolgálói ma is elveszik a lehetőséget a szorgalommal és tehetséggel élni akaró emberektől, tovább akadályozva ezzel a rendszerváltás céljainak beteljesülését. A miniszterelnök ráült a kádári örökségre, az oligarchái meg a mi nyakunkra.

Meg kell szüntetni tehát a 2010 után létrehozott demokrácia-deficitet és meg kell valósítani a 1990 után elmulasztott gazdasági és szemléleti rendszerváltoztatást. Különben, néhány évtized múlva újra és újra vissza fogunk kerülni a startvonalra, úgy, ahogyan most is érezzük.

A harminc évvel ezelőtt a diktatúrát, most az oligarchákat tápláló erőforrásokat át kell csoportosítani egy versenyezni képes Magyarország felépítésére.

Egyénileg és közösségben is azokat támogatni, akik képesek magukkal húzni a többieket. Ennek szinte azonnal lesz eredménye, ha az állam valóban biztosítja hozzá a feltételeket.

De még valamit elmulasztottunk 1990-ben, aminek máig ható következményei vannak: a felelősség kimondását. Ahhoz képest, hogy az a szóbeszéd járta, a diktatúra fenntartói a bőröndjeiken ültek, végül ők biztosan a rendszerváltás nyertesei lettek. A keserű pirulát pedig mi nyeltük le.

A fojtogató Nemzeti Együttműködés Rendszere fenntartóinak felelősségét sem kerülhetjük majd meg, ha véget akarunk vetni a kádári-orbáni örökség tovább élésének. 2010-ben, egy a magyar polgárosodás számára katasztrofális nyolc év után társadalmi békét és egy új polgárosodási korszakot vártunk. Csalódottan szembesülhettünk azzal, hogy ez nem történt meg, mert azoknak, akiknek ez történelmi kötelességük lett volna, fontosabb volt a hatalmuk megmaradását biztosító oligarcharendszer kiépítése és fenntartása.

A magyar politikai osztály megérett a tetteinek következményeivel való szembenézésre.

komment

NEM OKÉ, HA A POLITIKUSOK FELHASZNÁLJÁK AZ ISKOLÁT

2020. június 22. 19:21 - enikalovics

de közben semmit sem tesznek érte

66228583_2260209164047958_5041764767635603456_o.jpgSipos Ferenc Norbert írása

Általános iskolás koromban teljesen természetesnek vettük azt, hogy egy iskolai rendezvényen hallgatjuk a különféle színezetű, de jellemzően kormánypárti képviselőket. Mindig számíthattunk rá, hogy az unalmas igazgatói beszéd után jön a hosszabb és még unalmasabb politikusi beszéd. Talán éppen emiatt nem emlékszem egy szóra sem belőlük, csak arra, hogy állunk a tűző napon, ünnepi viseletben és hallgatjuk a politikusokat. Vajon, ha odafigyelek, akkor választ kaptam volna arra, hogy a 8 év alatt miért volt 6 különböző némettanárunk, akik sokszor félévenként váltogatták egymást? Megtudtam volna, hogy miért nincsen internet az informatikateremben és miért csak egy teremben van projektor az iskolában?

 

AZ OKTATÁS MINT MOSTOHAGYEREK

Hiába nem volt akkor még fülkeforradalmi, kétharmados kormányzás, az oktatás akkor is egy mostohagyerek volt, amely nem kapta meg a megfelelő figyelmet. Előfordulhat, hogy azóta van projektor, sőt lehet, hogy internet is van már az informatikateremben, de a mi korosztályunk fejlődését az akkori időszak határozta meg. A kimaradt képzést, fejlesztést nem lehet bepótolni, hiába is akarnánk.

Amikor 2020-ban, már tíz év kétharmados kormányzás után, kötelezővé akarták tenni a felsőoktatási felvételinél a nyelvvizsgát, akkor eszembe jutott ez a 8 év. Eszembe jutott, hogy a tanári fluktuáció miatt mennyire nem lehetett haladni, mennyire szomorú volt, hogy az angolos csoport versenyekre járt, mi pedig egy egyszerű Präteritumot sem tudtunk normálisan képezni. Mikor eljött a szeptember, mindig ugyanott tartottunk: mutatkozzunk be és mire ez megtörtént, és megismert minket a tanár, már szedte is a sátorfáját és elment máshová. Az egész csoport elveszítette motivációját, mert azt láttuk, hogy az iskola nem tesz semmit azért, hogy mi megtanuljunk egy idegen nyelvet. Ekkor nem gondoltunk arra, hogy ez egy rendszerszintű probléma lenne. Azt gondoltuk, hogy nincs szerencsénk, és majd a középiskolában megtanulunk németül.

A REMÉNY HAL MEG UTOLJÁRA

A középiskolában már nem voltak politikusi beszédek. Az odafigyelő, szakmai közeget egy szebb napokat látott épület vette körül, amelyben természetes volt, hogy rossz a fűtés, nincs internet vagy hogy a padok szétesnek tanóra közben. Ezek a rossz körülmények késztettek rá minket arra, hogy az akkor induló „kockás inges” mozgalomban részt vegyünk, tanárainkkal együtt. Akkor még nem sejtettük, hogy a tiltakozások ellenére majdnem minden marad a régiben.

Ahogy teltek az évek, a belvárosban álló épületünk éppenséggel kapott egy kis figyelmet és felújítások kezdődtek meg. A felújítással azonban menetrendszerűen együtt járt, hogy ismét megjelentek a politikusok az iskolában. Kaptunk új napelemeket, szigetelést, okostáblákat. Az új felszereléseknek viszont végül nagy áruk lett. Sokat sejtetően, a politikusi beszédek egyszer csak elmaradtak. Közben az igazgatónk beszéde mindig a hazaszeretetről, a tanulás fontosságáról és olyan időtálló értékekről szólt, amelyekre minden volt diák szívesen emlékszik. Igazgatónknak mindig volt egy-két kedves szava diákjaihoz, akiknek nevét mindig tudta még akkor is, ha évente csak egyszer látta őket. Azonban hiába volt meg benne a hivatástudat, a szakmaiság, nyugdíjazása előtt két évvel nem kapta meg a támogatást az EMMI oktatási államtitkárságnak részéről az igazgatói munkájának folytatására. A tantestület, a szülői munkaközösség és a diákok is támogatták, ez azonban kevés volt. Helyére került egy kormánypárti önkormányzati képviselő, aki korábban egy percet sem töltött el az iskola területén. Azóta, lassan már megszokott modell, mondhatnánk.

TETTEK ÉS NEM ÜRES SZAVAK

Amikor tehát megkérdezik tőlem, milyen problémákat látok a magyar közoktatásban, mindig eszembe jutnak ezek a tapasztalatok. Láttam azt, amikor egy iskola önhibáján kívül nem volt képes tanárt biztosítani a diákoknak ahhoz, hogy megfelelően végezzék tanulmányaikat. S láttam azt is, hogy ez a rendszer nem becsüli azt, aki egész életében egy iskoláért és a gyerekekért dolgozott. Én egy olyan oktatást szeretnék, ahol a politikusok nem használják, hanem tesznek az iskoláért. A nagybetűs ISKOLÁ-ért. 

 

komment

NEM A BEVÁNDORLÁS, HANEM A KIVÁNDORLÁS...

2020. június 12. 10:32 - Egyensúly_2022

Jól sáfárkodunk legértékesebb kincsünkkel, a kiművelt emberfőkkel?

 

solti_laszlo2.jpg

 SOLTI László írása 

Miközben a Föld túlnépesedik, mi, magyarok mind kevesebben vagyunk. Kicsi a születésszám, de ugyanilyen nagy csapás, a nemzet jövőjét kockáztató veszteség a kiművelt emberfők sokaságának elvándorlása. Az elvándorlók többsége jól képzett, akire nagy szükség volna itthon is, és jelentős hányaduk az egyre romló társadalmi közérzet miatt vesz kezébe vándorbotot.

 

A Föld lakossága, amely 1900-ban kb. 1,6 milliárdra rúgott, 2011-ben átlépte a 7 milliárdot, és robog a 8 milliárd felé. Becslések szerint 2050 körül átlépheti a 10 milliárdot. Bolygónk kétségtelenül túlnépesedett, aminek súlyos következményei vannak a korlátozott erőforrások rohamos felélésében, a környezetre és az éghajlatra gyakorolt káros hatásokban és még sok másban.

Tovább súlyosbítja a problémát, hogy az emberiség növekedési üteme meglehetősen egyenetlen: a fejlődő régiókban a legmagasabb a népességrobbanás, miközben a fejlett országokat egyaránt sújtja a népességfogyás és a lakosság elöregedése.

Ahhoz, hogy a populáció változatlan számban és összetételben fennmaradjon, páronként 2.1 gyermek születése volna szükséges. Ez a teljes termékenységi arányszámnak nevezett mutató a legtöbb fejlett európai országban alacsonyabb, mindössze 1.3–1.5, ami – külső utánpótlás nélkül – nem elegendő a népességszám fenntartásához.

A MAGYAR HELYZET

A jelenség hazánkat sem kíméli, hiszen a KSH adatai szerint az ország lakossága 1980 óta folyamatosan csökken, a magyar népesség természetes fogyása évi mintegy 40 ezer fő. Érthető és megalapozott tehát az a kormányzati törekvés, hogy növekedjen a megszülető gyermekek száma, és próbáljuk megállítani vagy legalább lassítani a magyar lakosság csökkenését. De a népesség fenntartáshoz nem elegendő  kizárólag a születési arányszámot növelni!

Megmagyarázhatatlan, hogy miért nem fordítunk több figyelmet a kivándorlásra, holott egyes adatok szerint mintegy 800 000 főre tehető azok száma, akik rövidebb-hosszabb időre (vagy végleg) külföldre települtek. Ők ott dolgoznak, kint fizetnek adót, külföldön nevelik föl gyermekeiket, és ha visszatérnek is valaha, kint szocializálódott gyermekeik már egy másik állam polgárai lesznek, és ott is maradnak.

AKIK BÚCSÚT INTETTEK

Nem tudom, létezik-e megbízható felmérés külföldre vándorolt honfitársaink képzettség szerinti összetételéről, de SZEMÉLYES TAPASZTALATAIM SZERINT  nagy többségük tudására van munkaerőpiaci kereslet. Hasznosítható diplomájuk vagy jól eladható szakmájuk van, nyelvtudásuk az átlag fölötti, szóval őrájuk itthon is nagy-nagy szükség volna.

Jól ismert, hogy magyar (és más közép-európai) orvosok és egészségügyi szakdolgozók tízezrei dolgoznak Németországban, Nagy Britanniában vagy Skandináviában, nélkülük az ottani egészségügy megbénulna. Azt is tudjuk, hogy az általuk hazautalt jelentős összegű deviza hozzájárul a magyar pénzügyi egyensúly fenntartásához.

ELADJUK A JÖVŐT?

Szabad-e, érdemes-e eladni a jövőt, lemondani több százezer magasan képzett emberről némi pillanatnyi haszon érdekében? Nem túl magas-e az az ár, amit ezért az országnak hosszú távon fizetnie kell?

Az Egyesült Államokat régóta vádolják azzal, hogy gazdasági és tudományos sikereit más országokból elcsábított szakembereknek köszönheti – a jelenségnek külön nevet is adtak: agyelszívás, azaz brain drain.

Az USA nagy olvasztótégelyében valóban a világ minden tájáról össze tudták gyűjteni a legjobbakat, nélkülük a kiemelkedő ipari és tudományos eredmények bizonyára nem születhettek volna meg.

Ezzel szemben hazánkat egyetlen röpke évszázad alatt négy nagy kivándorlási hullám sújtotta. Az első világháború előtt, ahogy József Attila írta:

Sok urunk nem volt rest, se kába

birtokát óvni ellenünk

s kitántorgott Amerikába

másfél millió emberünk.

A második világháború befejeztével a kommunizmus elől menekülők, majd az 1956-os forradalom leverése után félelmükben disszidálók, legújabban pedig a rendszerváltás után, immár legális munkavállalás céljából távozók személyében további százezrek hagyták el – többnyire örökre – szülőföldjüket. Büszkék lehetünk rájuk, mert új hazájukban megállták a helyüket, és dicsőséget hoztak a magyarságnak.

Más kérdés, miért nem tudták kihozni a bennük szunnyadó tehetséget itthon? Ők ezeket a sikereket már egy másik országnak érték el, felfedezéseik, találmányaik, Nobel-díjuk, olimpiai érmeik, szabadalmaik, könyveik és művészeti alkotásaik új hazájukban születtek, és nem a szülőhazájuk élvezte ezek gyümölcseit.

Becslés szerint a négy kivándorlási hullám milliós számú értékes és jól képzett ember elvesztését jelentette Magyarország számára.

Tulajdonképpen mi voltunk a külföld által elszívott agyak (és kezek) donorjai.

Csupán a pénzügyi oldalát nézve, egy diplomás felnevelési és taníttatási költségei tízmilliókra rúgnak, de egy jó szakmunkás képzése sem sokkal olcsóbb. Ezt részben a család, részben a magyar társadalom fizeti, és ez a pénz a fiatal kivándorlásával az országnak elvész.

A pénznél is súlyosabb, a nemzet jövőjét kockáztató veszteség a kiművelt emberfők sokaságának elvándorlása. Sietek hozzátenni, hogy a fiatalok „röghöz kötése” nem elfogadható megoldás. Ellenkezőleg, magam is minden fiatalt arra ösztönöznék, hogy induljon vándorútra, lásson világot, szerezzen tapasztalatokat, majd ezekkel gazdagodva térjen vissza hazájába. Telepedjenek le, alapítsanak családot itthon, és ne vesszenek el örökre szülőföldjük számára!

Széchenyi szerint „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma: Ezek statisztikája az ország legérdekesb – leginteresszánsabb – része. Nem termékeny lapány, hegyek, ásványok, éghajlat sat. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja. Igazibb súly s erő az emberi agyvelőnél nincs.”

Nem hagy nyugodni a gondolat: jól sáfárkodunk legértékesebb kincsünkkel, a kiművelt emberfőkkel? Az elvándorlók jelentős hányada nem vagy nem kizárólag a magasabb jövedelem reményében, és nem is csak kalandvágyból választ új hazát, hanem a megosztottság, a mindenhová erőszakosan benyomuló és durva politika, illetve az egyre romló társadalmi közérzet miatt vesz kezébe vándorbotot. Ami az itthon maradottak számára is nehezen elviselhető. Nehéz döntés ez a kivándorlóknak és szomorú a hátramaradottaknak.

Kedves magyar honfitársak! Még hány exodusra van szükség, amíg rájövünk, hogy – a születések számának ösztönzése mellett – olyan anyagi és társadalmi körülményeket kell teremteni, amelyek között az emberek nemcsak megszületnek, hanem meg is tudnak élni, és jól is érzik magukat?

mantas-hesthaven-_g1wdckcv3w-unsplash.jpgPhoto by Mantas Hesthaven on Unsplash

komment

VÁLLALKOZÓ? DE MEDDIG MARAD MÉG ÉLETBEN?

2020. június 08. 06:36 - Egyensúly_2022

flaszlofenykep2.jpg

FEKETE László írása

Sok történet kering arról, hogy látta be végül a legtöbb korábbi többségi tulajdonos, hogy nincs értelme ellenállni. A legjobban még azzal jár, ha a többségi tulajdonrészét eladja a kisgömböcnek. A kisebbségi rész megtartása is nagyobb nyereséget biztosít a számára, mint korábban a többségi tulajdon.

 A KISGÖMBÖC MINDENT FELFAL

A NER kisgömböc mindent felfal az országban, és lehet, hogy az Ön vállalkozása lesz a következő. A kisgömböc a hatalomra kerülése után gőzerővel látott neki az állami cégekben a saját megbízható, vazallus vezetői kinevezéséhez. Több vállalkozó már ekkor nagyon nehéz helyzetbe került, mivel az állami cégektől a megrendelések a kisgömböc cégeihez kerültek. De ez még csak a kezdet volt.

Az állami szektor elfoglalásával párhuzamosan a kisgömböc hazánkban működő külföldi cégeket is megszerzett. Voltak, akik örültek ennek. Abban reménykedtek, hogy a kisgömböc majd több magyar gazdasági szereplőnek ad munkát.  Ráadásul nem viszik ki az országból a nyereséget, hanem itt használják fel. Kezdetben még úgy tünhetetett, hogy a magyar nagyiparosok száma szépen gyarapodni fog. De kis idő múlva már nem kellett nagyon éles szeműnek lenni ahhoz, hogy kiderüljön: itt nem sok szereplőről van szó, hanem egyetlen kisgömböcről, amelyiknek ezer lába van. Bödöcs találóan nevezte a NER-t egy fél Robin Hoodnak. Elveszi a cégeket a külföldiektől. De nem adja tovább más magyar vállalkozóknak, hanem megtartja magának.

adobestock_301929455.jpeg

AZ ÖN CÉGÉT IS MEGETTE A KISGÖMBÖC?

Aztán a kisgömböc még dagadtabbra hízott az Európai Unió pénzesőjében. A legnagyobb szereplő lett az ország építésében. Ehhez persze kezdetben szüksége volt olyan nagy cégekre, ahol a munka elnyeréséhez és lebonyolításához rendelkezésre állt tudás, kapacitás, referencia. Na, ezek a vállalatok hogyan kerültek a kisgömböc tulajdonába?  Sok történet kering arról, hogy látta be végül a legtöbb korábbi többségi tulajdonos, hogy nincs értelme ellenállni. A legjobban még azzal jár, ha a többségi tulajdonrészét eladja a kisgömböcnek. A kisebbségi rész megtartása is nagyobb nyereséget biztosít a számára, mint korábban a többségi tulajdon.  Hisz ezzel az új felállással minden munkát úgyis ők visznek el a piacon.

Mindenki tudja, mekkora esélye van másnak egy pályázaton, közbeszerzésen nyerni, ha ő a vetélytárs. Semmi. A kisgömböc mindig nyer. Könnyű belátni, hogy nincs értelme szembe menni vele. Sokan inkább igyekeznek közel kerülni a kisgömböchöz és tőle szerezni megrendelést. Ön akkor is kap munkát, ha a végén nem oszt vissza semmit? Ugyan. De vannak, akik azt mondják, boldogan teszik, mert jut is, marad is. Még igyekeznek is a kedvében járni a kisgömböcnek. Meghívják például egy jacht kirándulásra vagy egy mikszáthi mulatságra.  De nem elég csak bekerülni a mézes bödönbe, ott is kell tudni maradni. Vigyázni kell, mert aki megszegi a szabályt, nagyon hamar kívül találja magát a körön és nem kap munkát.

MÉG CSAK MOST JÖN MEG IGAZÁN AZ ÉTVÁGYA

A választások előtt sok vállalkozót megfenyegettek, hogy nem kap a kisgömböctől több munkát, ha ellenzéki jelöltet támogat és nem a helyi fideszest.  Annak, aki már teljesen a kisgömböctől függött, ez egyet jelentett volna a csőddel. Tehát komolyan vették a fenyegetést és megvonták a támogatást az ellenzékiektől.

Alkalmazkodni kell, mondják önfelmentően. A rossz hír az, hogy a kisgömböc még nem lakott jól. Már majdnem minden gazdasági ágazatban ő a legnagyobb szereplő. De még ez sem elég! Most már a másod-harmad szintű beszállítók, vállalkozók vannak soron.

Aki azt hiszi, hogy kívül tud maradni, mert kisebb, független szereplőknek vagy a lakosságnak szolgáltat, az sajnos nagyon téved. Mivel a kisgömböc hatalmassá vált, ezért az etetéséhez is rengeteg muníció kell. Ezért folyamatosan biztosítania kell a munkát. Nem elég a kiapadhatatlan állami megrendelés-forrás. A kisgömböc a cégei igényeit csak úgy tudja kielégíteni, ha a testvéri és baráti cégek segítik egymást. Így Önnek esélye sincs külsős vetélytársként beszállítani ebbe a dagadó körbe. Akkor is egyre csökken a legelő területe, ha Ön a lakosságnak szolgáltat, gyárt vagy kereskedik. A kisgömböc már itt is egyre falánkabb.

A BORKAIZÁST PRÓBÁLTA MÁR?

A kisgömböc országa vagyunk. Azt talán már senki nem állítja, hogy a legelső vonalban lévő cégek tiszta, átlátható módon nyernek a versenyeken. Ha igen, az azért van, mert a versenytársak vagy kihaltak, vagy belátták, hogy esélytelenek. Ezért el sem indulnak.

A rendszer lelkes támogatói azzal érvelnek, hogy a versenyhelyzet megvan, csak átkerült az alvállalkozók szintjére.  De ez nem igaz! Még ezen a szinten is az nyer, akinek jobbak a kapcsolatai. És nem az, aki szorgalmasabb, tehetségesebb vagy nagyobb hatékonysággal dolgozik. Az biztos nyer, aki ütősebb jachtkirándulást ajánl.  Aki jobban borkaizik, az kapja meg a munkát.

ÉS AKKOR JÖNNEK A VADON ÉLŐ ÉHES FARKASOK? JA, NEM.

Miért óriási gond ez mindenkinek? Mert ha mindig a dagadt házi kutya nyer, nem pedig a vadon élő éhes farkas, akkor a mi kutyánk, bármilyen nagy is, életképtelen lesz egy igazi versenyhelyzetben. Olyan alacsony hatékonysággal dolgozik, hogy amit termel, eladhatatlan a kisgömböc országán kívül.

Ez a hatékonyságkülönbség az oka a jómódú és szegényebb országok közti gazdasági különbségnek. Csak abban bízhatunk, hogy a kisgömböc olyan nagyra nő, hogy úgy jár, mint a mesében: kidurran.

komment

NEKÜNK CSAK A PEKINGI KACSA PÜSPÖKFALATJA JUT

2020. június 05. 06:46 - Egyensúly_2022

A magyar-kínai kapcsolatokról

jeszenszky_geza_vagott.jpgportre_szent-iva_nyi_istva_n_vagott.jpgJESZENSZKY Géza és SZENT-IVÁNYI István írása

Szabaduljunk meg a veszélyes illúzióktól, a hajbókolástól és szervilizmustól. Ideológiamentes, kölcsönös gazdasági előnyökön alapuló, pragmatikus, egyenrangú kapcsolatot tartsunk fenn Kínával. Ennek során mindig tartsuk szem előtt, hogy a nyugati értékrend alapján állunk és a nyugati szövetségi rendszerhez tartozunk.

A szakértők és elemzők izgalmas vitát folytatnak arról, hogy a járvány után Kína geopolitikai súlya és befolyása nő vagy csökken. Vannak, akik úgy látják, hogy a geopolitikai egyensúly majd Kína javára billen. Ők az okot nem Kína gazdasági és katonai potenciáljának abszolút értelemben vett növekedésében látják, hiszen a járvány Kínát is megviselte. Ezt mutatja, hogy harminc év óta először nem nőtt, hanem csökkent gazdaságuk kibocsátása az első negyedévben. Ők azért számítanak Kína befolyásának növekedésére, mert a nyugati világ elvesztette önbizalmát, belső zavarok gyötrik, és Trump elnök politikája kiszámíthatatlan, követhetetlen. Akik pedig a kínai befolyás csökkenésére fogadnak, azok szerint a járvány után várhatóan deglobalizációs folyamat kezdődik. Esetleg a globalizáció lelassulása (Slowbalisation). Ez azt eredményezi, hogy a termelési és ellátási láncok úgy átrendeződnek, hogy a fogyasztáshoz közelebb kerülnek. Szerintük ennek a folyamatnak Kína óhatatlanul a vesztese lesz.

KÍNA BEFOLYÁSSZERZŐ POLITIKÁJA

Ezt az érdekes vitát nem a szakértők érvei, hanem az idő fogja eldönteni. Két dolog azonban bizonyosnak látszik : Kína továbbra is fontos szereplője lesz a világgazdaságnak és világpolitikának.  Továbbra sem fogja vissza majd befolyásszerzési és befolyásnövelési törekvéseit. Erre utal az aktív, bár eddig nem túl sikeres maszkdiplomáciai offenzívája,  Hong Kong megrendszabályozása, Tajvan lerohanással fenyegetése, katonai támaszpontok kialakítása a Dél-kínai tengeren.

Kína befolyásszerzési politikájának legfontosabb instrumentuma a 2013-ban meghirdetett  "Egy övezet - egy út" kezdeményezés (Belt and Road Initiative). Az "egy övezet" megnevezés egy majdani eurázsiai egységes gazdasági térség kiépítésének szándékát jelzi. Az "egy út" (utalva az egykori Selyemútra) a kínai export céljait szolgáló infrastruktúra fejlesztését irányozza elő. Jelenleg a projekt összköltségét ezermilliárd dollárra becsülik. Az első fázisra 125 milliárd dollárt irányoztak el, de ebből csupán 8 milliárd dollár a vissza nem térítendő kínai beruházás. A projektek túlnyomó többségét az érintett országok fogják finanszírozni kínai hitelből, és döntően kínai kivitelezésben is fognak megvalósulni.

INDIA GYANAKVÓ, A NYUGAT SEM  LELKES

A kínai befolyásszerzési törekvésekre mindig gyanakvó regionális versenytárs, India miniszterelnöke, Narendra Modi a tervben egyenesen  Kína gyarmatosítási és birodalomépítési szándékát látja.  A nyugati országok többsége sem lelkes, mert  látni véli a terv mögött meghúzódó politikai hátsó szándékokat. Azt is felismerik, hogy a Nyugat számára semmiféle előny nem származik a megvalósulásból, hiszen a korszerű közlekedési útvonalon továbbra is döntően egy irányú forgalom lesz. Az áruk és szolgáltatások ezen majd keletről nyugatra áradnak és csak sokkal kisebb mértékben nyugatról keletre. Ráadásul a terv sikere esetén az eurázsiai “egy övezet” valódi alternatívává és kihívóvá válna a transzatlanti gazdasági térséggel szemben.

A BUDAPEST-BELGRÁD GYORSVASÚT DÉLIBÁBJA

Magyarország a projekt egyik marginális szakaszában “érdekelt”, a Belgrád-Budapest vasútvonal korszerűsítésében és gyorsvasúttá fejlesztésében. Eddig még senkinek sem sikerült értelmesen megindokolnia, hogy ez nekünk miért érdekünk. A beruházás folyamatosan növekvő becsült költsége jelenleg 750 milliárd forintnál tart, a megtérülés idejét a szakértők 130 évtől 2400 évre terjedőnek becsülik. A Belgrád-Kelebia -Budapest vonal minden nagyobb várost, így Szegedet és Kecskemétet is elkerüli, tehát  soha nem lesz rajta jelentős személyforgalom. Csak ez indokolná a gyorsvasút 180 km/h sebességét és emiatt  a horribilis költségeket. Valójában a teherforgalom közeljövőben prognosztizálható mértéke miatt sem kell második vágány. A beruházás 85%-ban kínai hitelből valósul meg, ennek kamatterheiről jelenleg nincs megbízható adat. Ugyanis a  rá vonatkozó szerződést éppen a járványhelyzet alatt titkosították 10 évre. A hírek azonban magasabb kamatról szólnak, mint amivel (általában 2 %) az EIB ad hitelt infrastrukturális beruházásokra. Racionális, gazdaságossági számításokkal aligha lehet érvelni a beruházás mellett.

Ráadásul a Kína-Európa kereskedelem tengeri úton sem Athén/Pireusz, hanem Velence, Trieszt vagy Hamburg kikötőjén keresztül valósul meg. Ráadásul az egyvágányú és rossz állapotú Pireusz-Belgrád vasút átépítéséről sem hallani. Ha pedig északon a Jeges-tenger jégmentessé válik, akkor a hajók azt a rövidebb útvonalat fogják igénybe venni.  Ráadásul Kínából a transzszibériai vasúton vagy Kazahsztánon át az áruk ma jóval gyorsabban jutnak el Európába.

A magyar döntés mögött kizárólag politikai szempontok állnak, ez valójában nem egy infrastrukturális beruházás. Sokkal inkább befektetés a kétoldalú kapcsolatokba, a kínai fél jóindulatának elnyerését remélve. Egyébként a Keleti Nyitás nevű kormányzati stratégiának eddig még nem volt kézzelfogható, látványos eredménye. Nyilván ezt az óriásberuházást szeretnék felmutatni a sikeres stratégia bizonyítékaként. Ez a számítás azonban délibábkergetés. Akár csak a kormány egész Kína-politikája, ami illúziókon és téves helyzetértékelésen alapul.

SZABADULJUNK MEG AZ ILLÚZIÓKTÓL

A Kínával kapcsolatos kormányzati remények három illuzórikus célkitűzésen alapulnak :

  • Magyarország lehet Kína gazdasági kapuja, régiós hídfőállása,
  • Magyarország jelentős kínai beruházások célországa lesz,
  • a magyar tulajdonú gazdasági vállalkozások számára jelentős piac nyílik Kínában.

Mindhárom célkitűzés nélkülözi a realitást. A szomorú valóság az, hogy Kína számára a közép-európai térségnek önmagában nincs túl nagy jelentősége, az Európában megvalósult kínai tőkebefektetéseknek  csak 6% érkezett a térségünkbe. Hazánknak pedig még ezen belül sincs kitüntetett szerepe. Semmi nem utal arra, hogy Kína egy régiós hídfőállást akarna kiépíteni: Varsó, Prága legalább olyan fontos számára, mint Budapest.  Ami pedig a kínai piacot illeti, az a magyar kkv-k számára nem sok jót ígér. A magyar export több mint 80%-át külföldi tulajdonú multik (főleg jármű és gépipar)  teljesítik. A hazai kkv-k a Kínába irányuló magyar exporton belül jelentéktelen szerepet kapnak a nagy távolság, a volumenkorlátok és a versenyképes termékek hiánya miatt.

Mindebből nem az következik, hogy forduljunk el Kínától és hanyagoljuk el a gazdasági kapcsolatokat. Hanem az, hogy szabaduljunk meg a veszélyes illúzióktól,   a hajbókolástól  és szervilizmustól. Mindezek helyett ideológiamentes, kölcsönös gazdasági előnyökön alapuló, pragmatikus, egyenrangú kapcsolatot tartsunk fenn Kínával. Ennek során mindig tartsuk szem előtt, hogy a nyugati értékrend alapján állunk és a nyugati szövetségi rendszerhez tartozunk. A politikailag motivált presztízsberuházásra nincs szükségünk, a Budapest-Belgrád vasúti projekt nem a mi érdekeinket szolgálja.

A pekingi kacsa a kínai konyhaművészet egyik remekműve, Kínában mára az ünnepi lakomák főfogása lett. Története a császárkorba nyúlik vissza, akkor azonban csak a kiválasztottak eledele volt.  A legfinomabb ínyencfalatot, a kacsa vékony, ropogósra sütött, üvegszerű bőrét egykor kizárólag a császár kaphatta meg, míg az alattvalóknak csak a kevésbé különleges, bőrétől megfosztott kacsahús maradt. Kínában ma is tisztelik a hagyományokat, ezért ne csodálkozzunk, ha az egyébként ízletes pekingi kacsából nekünk jelenleg csak a püspökfalat jut.

komment

SZÁZADIK ÉVFORDULÓ

2020. június 03. 06:42 - Egyensúly_2022

A győztesek által diktált igazságtalan békerendszer nem hozott békét

 

sooskfenyk2.jpg

 SOÓS Károly írása 

A győztesek  által diktált békerendszer  igazságtalan volt, nem hozott békét, nem is hozhatott. Igazságtalanságból sohasem lesz igazságosság! Magyarország elvesztette területe  és erőforrásai kétharmadát, magyar nyelvű lakosainak közel harmadát. Súlyos veszteség érte a térség összes nemzetét: kikerültek az európai  társadalmi és szociális fejlődés fősodrából a perifériára. Itt az ideje, hogy visszakerüljenek a fősodorba egy erős, egységes és szolidáris Európában.

 A térség nemzetei egykor felvették a kereszténységet amely azt tanítja „ Szeresd  felebarátodat“, és azt is, hogy a bajokat, problémákat nem kardokkal, puskákkal és ágyúkkal lehet megoldani, hanem szeretettel, őszinte bizalmat adó párbeszédben. A XX. század elején az európai uralkodó unokatestvérek – elsősorban hatalmi vágyaik miatt – kirobbantották azt a Nagy Háborút, amely azután  döntően meghatározta a század  nehéz történelmét – különösen Európában. A háborút lezáró Párizs környéki békerendszer átrendezte Európa politikai, társadalmi, gazdasági, s részben még kulturális térképét is. Ősi társadalmi és kulturális szöveteket tépett szét.  Azt hirdette magáról, hogy a nemzetek önrendelkezési joga alapján megoldja a nemzetiségek problémáit, ehelyett újabbakat, a korábbiaknál is súlyosabbakat hozott létre Kelet-közép-Európában.

Egész Európa vesztes lett

A trianoni békeszerződés századik évfordulóján azonban a nyertesek  öröme sem lehet teljes.  A győztesek és vesztesek útját a sok millió megölt ember és még több szenvedő ember keresztje szegélyezi.  A vesztesekéhez még hozzájött a területi, erőforrásbeli veszteség is. Egész Európa vesztes lett, így nem marad  más, mint hogy emlékezzünk,  és kimondjuk újra és újra: soha többé háborút.  Az emlékezés fájdalommal jár a vesztesek és győztesek számára is. A fájdalmat valódi örömmé a béke változtatja!

A győztesek  által diktált békerendszer  igazságtalan volt, nem hozott békét, nem is hozhatott. Húsz évvel később újra dörögtek a fegyverek és az „igazság“ nevében osztották a halált és az újabb igazságtalanságot. Igazságtalanságból sohasem lesz igazságosság! A Nagy Háború végén Európa nemzeteinek veszteségei nagyok voltak: Németország, Ausztria sokat vesztett területeiből és erőforrásaiból. Magyarország elvesztette területe  és erőforrásai kétharmadát magyar nyelvű lakosainak közel harmadát. Emlékezve sorolhatnánk tovább e fájdalmas veszteségek listáját. 

Súlyos veszteség érte a térség összes nemzetét: kikerültek az európai  társadalmi és szociális fejlődés fősodrából a perifériára. A  súlyos szociális és társadalmi problémák, a nemzetiségi kérdés bajai azonban megmaradtak. A  bajok azóta is itt vannak a periférián. A térség társadalmainak szociális, nemzetiségi, gazdasági  problémái nem oldódtak meg. 

„Járjunk együtt“

Amikor tavaly Ferenc pápa Csíksomlyón járt, beszédének fő gondolata ez volt „járjunk együtt“. Üzenet volt ez a térség  nemzeteiben továbbélő nacionalizmusok káros voltáról, amely szintén száz évvel ezelőttről maradt itt.  Pedig Robert Schuman már 1950-ben megfogalmazta „Egyre kevésbé kellene, hogy határaink Európa akadályai legyenek a gondolatok, személyek javak cseréjének. A nemzetek közötti szolidaritás érzése erősebb lesz a ma már idejétmúlt nacionalizmusoknál.

A Nagy Háború utáni békekötés 100 éve megágyazott egy hamarosan a győztesekre és vesztesekre rátelepedő ordas ideológia és diktatúrái számára. Ez az időszak tovább mélyítette az itt marad bajokat és problémákat. Nincs mit ünnepelni, emlékezzünk és tanuljunk a híres latin mondásból, „historia est magistra vitae“.

A béke sokkal nagyobb érték, mint az gondoljuk

Az emlékezet arra tanít, hogy a béke sokkal nagyobb érték, mint azt gondoljuk. De a béke a szívekben születik, amikor az ember feltekint a Teremtőjére. A térség népei a kereszténység felvételével azt ismerték el, hogy emberként Teremtőjük van. Olyan Teremtőjük, aki a békét, az örömet, a boldogságot akarja minden teremtményének. A történelem során a térség nemzetei – ahogy egész Európa is – sokszor letértek erről az útról, aminek fájdalmasan súlyos következményei lettek.

A 100. évforduló – amely egy súlyos világjárvány idején és egy még súlyosabb gazdasági válság közepette van –, arra figyelmeztet, hogy korszakhatárhoz érkeztünk.  Az évforduló arra is figyelmeztet, hogy a térség népeinek ideje visszatérniük történelmük valódi alapjához és útjára, a felvett kereszténységhez, annak értékeihez, az abból épített kultúrájukhoz és civilizációjukhoz.

 A 100. évfordulón arra a felismerésre kell jutnunk, hogy a „járjunk együtt“ azt is jelenti, hogy olyan közéleti-politikai kultúrát teremtünk, amelyben a bajokra közösen találunk mindenki számára jó megoldásokat. Azt is jelenti, hogy felismerjük, kultúráink értékeket kaptak a másiktól, amelyeket magukba építettek. A győzteseknek és veszteseknek együtt emlékezve fel kellene ismerniük, hogy a gyűlölet, a harag, az öncélú érdek előbb-utóbb visszaüt arra, aki azt képviseli. 

„Európa a demokrácia bölcsője és őrzője“

A megoldás megérkezett már 1950. május 9-én – amit azóta Európa Napként ünneplünk –, amikor Robert Schuman ezt mondta: „Gondolkodó európai számára nem lehetséges többé, hogy machiavellista rosszmájúsággal örvendezzen a szomszéd szerencsétlenségén, mindannyian egyek vagyunk jóban és rosszban, a sorsunk közös“.

A térség nemzetiségeihez tartozók személyi méltóságának szerves része a nyelvi, kulturális és kollektív jogaik teljes körű érvényesülése is a békés jövő érdekében. Ezzel lehet és kell meghaladni a Nagy Háborút és következményeit.

S amikor az  egyesült Európában a Nagy Háború és az azt követő békekötések hiányosságait és veszteségeit látjuk, akkor ugyancsak érdemes Robert Schumanra figyelni: „Európa a demokrácia bölcsője és őrzője. A demokrácia a kereszténységnek köszönheti létét. Azon a napon született, amikor az ember küldetésévé vált, hogy mulandó élete során az egyéni szabadság, mindenki jogának tiszteletben tartása és a testvéri szeretet gyakorlása révén kivívja az emberi személyiség méltóságát. Soha Krisztus előtt nem fogalmazódtak meg hasonló gondolatok. Európa a kiteljesedést hozta meg az emberiség számára, neki kell hát utat mutatnia... Az egyesült Európa az eljövendő egyetemes szolidaritás előképe."

„Európának egységesnek és szolidárisnak kell lennie“

Ez a gondolat ma is él: Ahhoz, hogy erős legyen, Európának egységesnek és szolidárisnak kell lennie...“  mondta az Osservatore Romano újságírójának Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnök asszonya 2020. május 9–én, és sürgette a visszatérést a szolidaritás eszméjéhez, amely üzenet a győzteseknek és veszteseknek is szólt a századik évfordulón. Ezek a mondatok  kijelölik a járvány és recesszió által korszakhatárra érkezett  Európa és benne  Kelet-Közép Európa számára is a jövő útját.

A száz éve perifériára került térség népeinek pedig különösen is, amelyet Robert Schuman így fejezett ki: „Olyan világkép felé haladunk, amelyben egyre inkább arra figyelünk, mi az, ami az egyes nemzeteket egyesíti, mi a közös bennük, és egyre kevésbé arra, ami elválasztja őket...!  Fel kell ébreszteni Európa lelkét!“

         „Járjunk együtt“. „Európának egységesnek és szolidárisnak kell lennie“.

komment
Címkék: Soós Károly

MILYEN TÁRSADALOMBAN SZERETNÉK ÉLNI?

2020. május 30. 07:36 - Ábrahám Júlia

Fenntartható jól-létben

abraham_julia_vagott.jpgÁBRAHÁM Júlia

Néha érdemes egy kicsit eltávolodni a napi politikai húsdarálótól. Unalmas és kilátástalan árnyékbokszolás zajlik. A politikai pofozkodás egyre durvább és már eszünkbe sem jut: miért ez az egész? Milyen elképzelt világért is küzdünk? Milyen  jövőképbe illeszkedik mindaz, amit csinálunk?  

Itt az idő, hogy új társadalmi víziókról beszélgessünk

Sajátos lett a politikához fűződő viszonyom. Nem megyek dudálni, tüntettem már eleget. Nem nézem a parlamenti performanszokat, láttam már eleget. Ritkán olvasok politikai elemzéseket, analizáltam már eleget. Nagyon unom a banánt, de narancsot sem választanék helyette. Főleg nem rohadtat. Változik valami? Szinte semmi. Talán azért nem, mert igaza van Buckminster Fullernek:

"Soha nem tudsz megváltoztatni dolgokat az által, hogy harcolsz a létező valóság ellen. Hogy megváltoztass valamit, építs egy új modellt, ami elavulttá teszi a már létezőt."

Így talán annak lenne értelme, hogy új társadalmi víziókról beszélgessünk. Bár Vörösmarty figyelmeztetett, hogy „ábrándozás az élet megrontója”, mégis kellemes - és talán nem is haszontalan - egy kicsit álmodozni néha. A pozitív utópiák sajnos, a disztópiák szerencsére ritkán szoktak megvalósulni. Nem is ez a funkciójuk. Inkább csak támpontok lehetnek életvitelünk és döntéseink átgondolásához.

Az én vágyott világomat a fenntartható jól-lét társadalmának hívják.

 Ebben a világban mindenkinek van értelmes és tisztességes munkája. Jövedelemviszonyaink a munkánk társadalmi hasznosságát és minőségét tükrözik, ugyanakkor a munkaképtelenekről is tisztességesen gondoskodunk. A fejlett technikát tudatosan - kizárólag céljaink érdekében – használjuk. A világhálón ingyenesen intézzünk a személyes jelenlétet nem igénylő ügyeinket. Minden fontos dologra jut időnk. A szabadidőnk rekreatív, valódi feltöltődést nyújt. Egészségesen élünk, ritkák, és nagyrészt gyógyíthatók a betegségek. Főleg a helyi, organikus mezőgazdaság által termelt egészséges élelmiszereket fogyasztunk.

 Annyi gyermeket vállalunk, amennyit szeretnénk. Bármilyen életformát választunk (szingli, élettárs, kiscsaládos, nagycsaládos), anyagi biztonságban élünk és egyformán értékes tagjai vagyunk a társadalomnak. A legtöbben családban élünk, ahol a kapcsolatok erősek és stabilak. A nők nemcsak egyenjogúak, hanem egyenrangúak is a férfiakkal. A gyermekeink, a szüleink és nagyszüleink fontos részei életünknek. 

Szinte mindenki részt vesz valamilyen civil tevékenységben. Igazi közösség vesz minket körül, amelyre mindig számíthatunk. Önzetlenül segítjük egymást. Bízunk az emberek szakértelmében és becsületességében. A közösségre vonatkozó döntéseket közösségi módon hozzuk. A szabályokat nem kijátszuk, hanem betartjuk. A kapcsolatainkat az együttműködés jellemzi. Tudjuk, hogy csak a közös előnyök vezetnek hosszú távú sikerekhez.  A másként gondolkodók (egoisták, pazarlók, békétlenek stb.) véleményét tiszteletben tartjuk, de sem a helyi közösség, sem az állam nem támogatja törekvéseiket.  

Az otthon, a munkahely, az iskola, a boltok és a rekreációs helyszínek közel vannak egymáshoz, így a napi közlekedésre kevés időt és energiát fordítunk. Előnyben részesítjük a zöld technológiákat, a házainknak semleges vagy pozitív az energiamérlege. Megóvjuk a természeti környezet eredeti szépségét, az erdők, vizek, a talaj és a levegő tisztaságát. Az állatokkal együttérzően bánunk. Nem pazarolunk, egyre kevesebb szemetet termelünk. Csak olyat és annyit vásárolunk, amire szükségünk van. A szükségtelenné váló dolgokat igyekszünk újrahasznosítani.  

adobestock_322153542.jpeg

Kompetensek vagyunk életünk szinte minden területén, elegendő és hiteles információnk van a helyes cselekvéshez. A minőség többnyire fontosabb a mennyiségnél. Tudatosan, kiegyensúlyozottan élünk és kézben tartjuk az életünket. A változó világ kihívásaira aktív és pozitív válaszokat adunk. A személyes és a közösségi sorsunk alakíthatóságába vetett hitünk erős. Egyszerre vagyunk magyarok, európaiak és világpolgárok. Ezeket nem egymást kizáró, hanem a világ összetettségét jól tükröző és harmonikusan összeegyeztethető identitásnak tartjuk.

 Minden szavazásra jogosult részt vesz a választásokon. Az önkormányzati ügyeket a helyi közösség megbecsült tagjai intézik. A pártok csak az országos politikában vesznek részt. A politikusok tisztességesen és teljesen átlátható módon végzik munkájukat, szolgálják az embereket. A politika megszabadult korábbi perverz hajlamaitól: nem szolgálja a globális pénztőkét, és nem telepszik rá a sokszínű kultúrára.

A nők "felnevelhetnek" egy emberibb, zöldebb világot

Szerintem vagyunk jó néhányan, akik egy ilyen szabad, békés és egészséges - egyszóval emberségesebb - társadalomban szeretnének élni. Meggyőződésem, hogy a XXI. század emberibb arca elsősorban a nők kezében van. Fel kell vállalniuk azt a gondolatot, hogy egy jobb, nyitottabb, barátságosabb és együttérzőbb világ lehetséges.

Hiszem, hogy van lehetőségünk a közös jövő megválasztására. Egy zöld és jól-lét alapú újratervezéssel leválthatjuk azt a kultúrát, amely az ember rosszabbik énjét erősíti és jutalmazza. A kirekesztés, a gyűlölet, a félelem és a megosztás rendszerét lecserélhetjük az együttműködés, az együttérzés, a biztonság és a társadalmi béke rendszerére. Ehhez jelentős változásra van szükség a hétköznapi életvitelben és a politikában egyaránt, egymást segítve, kiteljesítve.

 Nekem azok az értékes közéleti aktivitások, amelyek közelebb visznek ehhez a vonzó, új világhoz. Konstruktív javaslatokkal, jól működő gyakorlatokkal, motiváló történetekkel. Bízom benne, hogy az Új Világ blog és facebook oldal sok pozitív jövőképpel rendelkező embernek lesz a találkozó- és a gondolatmegosztó helye. Mert rajtunk múlik, hogy mi kerül a „Tiszta Lapra” és hogy mennyire lesz „Sorsfordító” a következő időszak.

komment

AZ ISZTAMBULI EGYEZMÉNY MAGYARORSZÁGI RATIFIKÁCIÓJÁRÓL

2020. május 28. 16:55 - enikalovics

avagy annak nemlétéről

cv.jpgKÁLOVICS Enikő írása

A mostanában sokat emlegetett Isztambuli Egyezmény hosszú utat járt be Magyarországon. 2014-ben ugyan csatlakoztunk hozzá, a ratifikációig azonban már nem jutott el. Az Egyezmény ötletét a magyar kormány végül, 2020-ban teljesen lesöpörte az asztalról.

Mi történt ez alatt a 6 év alatt? Mi változtatta meg annak a kormánynak a véleményét, amely korábban hajlandó lett volna a magyar jogrendszerbe teljes egészében beilleszteni ezt a szerződést? Miért van az, hogy a jelenlegi kormány nem törődik azokkal az emberekkel, akik igazán segítségre vannak utalva? Erre keresem a választ

Hetente egy áldozat

A tagállami jelentések és statisztikák feltárták, hogy Magyarországon hetente 1 nő hal meg a családon belüli erőszak miatt. Azok a nők, akik rendőrhöz fordultak ezzel a problémával, mind arról számoltak be, hogy a hatóság addig nem foglalkozik az üggyel, amíg a bántalmazott nincs kékre-zöldre-véresre verve. Azt hihetnénk, hogy az utóbbi évek családon belüli erőszakról szóló hírei - amelyek nők és gyerekek súlyos bántalmazásáról szólnak – kellően hatnak és a képviselők végre ratifikálják az egyezményt. Az egyezmény ratifikálásának ára 8 milliárd forint lenne, de a gyerekek és a nők megmentésére sajnos 2014. óta nem jutott pénz, jóllehet eközben a Puskás Stadion például 190 milliárdból valahogy mégis megépült.

Üres ígéretek valódi intézkedések helyett

Sejthető volt, hogy a kormány hiába ígérte be a ratifikációt, komolyan mégsem vették az egyezménybe foglaltakat. Magyarország 2014. március 14-én írta alá az egyezményt. Egy évvel később a parlament elutasította Szelényi Zsuzsanna és még 35 szocialista és LMP-s képviselőnek indítványát, amely az isztambuli egyezmény ratifikálását szorgalmazta. 42 igen, 129 nem, 22 tartózkodás volt a szavazás eredménye. Az Igazságügyi Minisztérium közleménye szerint „a kormányzat elvégzi az ezzel kapcsolatos feladatait”. Ezt a munkát, vagyis az egyezmény ratifikálásához szükséges jogi, intézményi és pénzügyi vonatkozások felmérését, koordinálását a kifejezetten erre a célra létrehozott, a Nőkkel Szembeni Erőszakkal Foglalkozó Munkacsoport végezte. A tervek szerint amint a követelményeket teljesíteni tudják, tavasszal döntés születhet az ügyben. Nos az egyik fő akadály az volt, hogy Magyarország még több pontban nem teljesítette az egyezményben foglaltakat. Több jogszabályt, így a Büntető törvénykönyvet is módosítani kellett volna hozzá, illetve intézményrendszereket kellett volna kialakítani.

Magyarország az egyik olyan uniós tagállam (mindössze kettő ilyen van), ahol a rendőrök még most sem kapnak külön rendszeres szakmai képzést, arról, hogy hogyan lépjenek fel a nők ellen irányuló erőszak esetén, miként avatkozzanak be ezekben helyzetekben, milyen módon akadályozzák meg az erőszakot. Uniós tagállamként pedig egyedül Magyarországon nem foglalkoznak professzionális szakértők intervenciós program keretében az erőszakot elkövető férfiakkal. Nincs olyan intézményrendszer sem, amely segítséget nyújtana az erőszakot elszenvedett nőknek.

Kifogások, kifogások, kifogások...

A kritika rendszerint férfiak részéről fogalmazódik meg az egyezménnyel szemben. Szerintük ,,az egyezmény olyan radikális feminista alapokra építkezik, amely a nőket általánosságban elnyomott áldozatként, míg a férfiakat elnyomóként, erőszakos bűnelkövetőként láttatja”. A kormány is hasonló kifogásokat használ kommunikációjában. A társadalmi nemek tanulmányát, mint egyetemi szakot is elkaszálták.  A konzervatív ,,mintaférfiak” tényleg ennyire félnének az önállósodott, saját utukat járó nőktől? A válasz bizony – igen! Ha megnézzük a parlament összetételét, akkor láthatjuk, hogy a női képviselők többsége az ellenzéki oldalon ül. Ha összehasonlítjuk például a 2018-as választások előtti és a jelenlegi parlament összetételét, akkor tisztán látszik, hogy a nők száma jelentősen csökkent a kormányoldalon. A kormány politikája szerint egy nő akkor teljesíti élete legnagyobb feladatát, ha unokákat szül.Ez a felfogás úgy tűnik, 2016-os elhangzása óta uralkodó lett a parlamenti többség körében.

Az asszony verve

2013-ban történt az a botrány, amikor a Fideszes Balogh József egy este részegen olyan súlyosan bántalmazta élettársát, hogy az asszonynak eltört az orra és a járomcsontja, ezért kórházba került. A kórház hivatalból feljelentést tett. Balogh - aki ekkor fideszes országgyűlési képviselő és Fülöpháza polgármestere volt - először azzal védekezett, hogy a nő megbotlott a vak komondorukban, úgy szerezte a sérüléseit. Büntetőügy lett a verésből, az előkerült bizonyítékok miatt a politikus ott már elismerte, hogy ő verte meg az élettársát. Első fokon még csak pénzbüntetést kapott, ami azt jelentette volna, hogy megtarthatja 2010-ben, fideszes politikusként megszerzett polgármesteri székét. Másodfokon aztán szigorították a büntetést, s így 10 hónap szabadságvesztést kapott, felfüggesztve.

2013-ban alázta meg Szél Bernadettet, a fideszes Illés Zoltán a parlamentben, amikor azt mondta: ,,Attól, hogy ön szép, még nem következik, hogy okos.” Később Illés bocsánatot kért meggondolatlan kijelentéséért.

Személyesen Orbán Viktorhoz (egy igazi miniszterelnökhöz) méltó kijelentés volt az is, amikor kijelentette, hogy nőügyekkel nem foglalkozik.

2017-ben Németh Szilárdnak volt egy kijelentése az ATV-ben: ,,...ez egy olyan egyezmény, amelybe ebből a píszí világból belecsempésztek olyan passzusokat, amely gyakorlatilag a hagyományos családmodellt támadja, ha úgy tetszik, a genderfilozófiát próbálja átültetni. Mi ezt soha nem fogjuk támogatni.” Tehát akkor a Németh Szilárd-féle hagyományos családmodell olyan modell, aminek a része az asszony rendreutasítása és ha kell, akkor a verése is?

De vegyük például azt, amikor nem is olyan régen Orosz Bernadett összevert, feldagadt arcával lett tele az internet. Biztosan mindenki látta a képeket, amiket a nő közzétett és azt is, amit partnere, a nyugalmazott katonatiszt tett vele. Gulyás Gergely, miniszterelnökséget vezető miniszter reakciója pedig ez volt: "Fel lehetne lépni rendkívüli hatékonysággal. A konkrét ügyben – én is csak újságolvasóként láttam - azt tudom mondani, hogy vélhetően a hatóságok nem jól érzékelték a veszélyt."

A nő helye

Az igazság azonban az, hogy a magyar hatóságok sosem érzékelik a veszélyt. Mert nem tudják, hogy mit kell abban az adott esetben tenni, hiszen nincsenek kellően edukálva ezzel kapcsolatban, ami az Isztambuli Egyezmény egyik legfontosabb hozadéka lett volna. Ennek az edukálatlanságnak e téren pedig közvetlen következménye a jelenleg is zajló Nők Lapjás botrány, aminek friss számában egy olyan tanácsadó levél jelent meg a bántalmazottak számára, ahol azt írják, hogy amíg a koronavírus járvány tart és az emberek otthon kényszerülnek maradni, addig a nők húzzák be fülüket-farkukat és ne adjanak okot partnerüknek arra, hogy az megverje őket. Mégis hol élünk? Milyen ország az, ahol az elszenvedőt utasítják rendre?

A konklúzió az, hogy míg a magyar kormány 2014-ben még a nyugathoz kívánt tartozni, olyan értékeket és érdekeket kívánt megvalósítani, amik a polgárok javát szolgálják, addig 2020 felé haladva egyre inkább egy másfajta eszme, az önérdek vette át a prioritást. A keleti nyitástól elkezdve, a Soros tervig, a CEU száműzéséig, az ápolók és tanárok megszégyenítéséig Magyarország egy olyan kultúrát akar megtestesíteni, ami fáj. Az Isztambuli Egyezmény számos édesanyának, élettársnak, nőnek és gyereknek adott volna reményt arra, hogy kitörjenek egy olyan helyzetből, ahonnét önerőből nem tudtak volna. Jó lett volna, hogyha a magyar jogrendszer végre melléjük áll és megbünteti azokat, akik igazán megérdemlik. Sajnos az, hogy Magyarország egy ilyen fontos kérdést ignorált, az többek között a lustaság (új intézményrendszerek kialakítása, új jogszabályok megalkotása), a nemtörődömség, az önérdekkövető államszerveződés és a nyugattól való szakítás számlájára írható.

Viszont azzal, hogy lesöpörték a tervezetet az asztalról, legalizálták az asszony és gyerekverő kultúrát, és lehetővé tették azt, hogy a bűnösök továbbra is köztünk járjanak-keljenek és további áldozatokat ejtsenek. Vétkesek és cinkosok minden egyes összevert anya, gyermek és halott nő bűncselekményében.

Az Isztambuli Egyezményről

Sokan hivatkozzák az Isztambuli Egyezményt a nők elleni erőszakról szóló vitákban. Érdemes konkrétan tudni róla az alábbiakat: Az Európa Tanács Egyezménye a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szól. Közismert nevén ez az Isztambuli egyezmény, a Tanács által megalkotott átfogó nemzetközi egyezmény a nők elleni- és családon belüli erőszakkal szemben. Az egyezmény 81 cikkelyből áll, melyek 12 fejezetbe csoportosulnak. Struktúrája az Európa Tanács újabb egyezményeinek struktúráját követi. A jogi eszköz szerkezete a „négy P-n” alapul: Prevention (megelőzés), Protection and support of victims (az áldozatok védelme és támogatása), Prosecution of offenders (az elkövetőkkel szembeni büntetőeljárás) és Integrated Policies (integrált irányelvek). Minden terület egy sor konkrét intézkedést irányoz elő. Az Egyezmény kötelezettségeket határoz meg a nők elleni erőszakról való adatgyűjtéssel és ezzel kapcsolatos kutatásokkal kapcsolatban is. 2011. május 11-én Isztambulban nyitották meg az egyezményhez való csatlakozás lehetőségét az országok számára, aminek kifejezett célja az erőszak megelőzése, az áldozatok védelme és „az elkövetők büntetlenségének a megszüntetése” volt. 2019. márciusáig összesen 46 ország és valamint az Európai Unió írta alá a konvenciót. 2012. március 12-én pedig Törökország volt az, aki elsőként ratifikálta, amit 2013-2019 között még 33 ország követett, olyan országok is, mint például Albánia, Bosznia-Hercegovina, Ciprus, Románia, vagy éppen Szerbia. Természetesen a többi nyugati országnál a ratifikáció egy teljesen természetes dolog volt, amit elsőkézből meg is tettek. Az egyezmény 2014. augusztus 1-jén lépett életbe.

Az egyezmény egyébként úttörő módon megállapít egy sor bűncselekményt, így a nők nemi szervének megcsonkítását, a kényszerházasságot, a fenyegető zaklatást, a kényszerabortuszt és a kényszersterilizálást. Ez azt jelenti, hogy az államoknak fontos, korábban a jogszabályokban nem szereplő bűncselekményi formákat kell megállapítaniuk. Sürgeti az összes illetékes állami szerv és szolgálat bevonását annak érdekében, hogy a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak ellen összehangolt módon lépjenek fel. Tehát az egyezmény maga azt az egyértelmű üzenetet közvetíti, hogy a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak nem magánügy. Éppen ellenkezőleg: a családon belül elkövetett bűncselekmények különösen traumatizáló hatásának a kiemelése érdekében súlyosabb büntetést lehet kiszabni az elkövetőre akkor, ha az áldozat házastárs, élettárs vagy pedig családtag.

komment

DR. ÁBRAHÁM Júlia

2020. május 28. 10:45 - Valid

abraham_julia_vagott.jpgTanár, jogász, "életmódász" vagyok

Végzettségemet tekintve tanár és jogász vagyok, Budapest III. kerületében élek férjemmel és 3 gyermekünkkel. 1996-ban alapítottam a Fitness Akadémiát, amit azóta is vezetek. 2010. óta rekreációval, életmóddal foglalkozó kurzusokat tartok az ELTE Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézetében. Nagy szerelmem a rekreáció, amiből 2017-ben doktori fokozatot szereztem.

Mi dolgom a politikával? 

2014 februárjában, egy téli reggelen jött el az a pillanat, amikor feltettem a kérdést a férjemnek: „Vagy csomagolunk és elmegyünk ebből országból vagy politizálni fogok. Egyszerűen nem bírom tovább. Fizikailag is rosszul vagyok.” Maradtunk. A normális családi és szakmai élet már nem tudta és most sem tudja ellensúlyozni azt a fullasztó légkört, amely egyre jobban fojtogatja a szabadsághoz, őszinteséghez és tisztességhez szokott embereket. Korábban egyáltalán nem érdekelt a politika, de attól a naptól kezdve azt éreztem, hogy muszáj valamit tennem. Szórólapozni, kopogtatni, emberekkel beszélgetni, mindegy, csak tenni valamit a változásért.

Mivel mindig zöld szavazó voltam, természetes volt számomra, hogy az LMP-t keresem meg. Beleszerettem a zöldek világképébe, és egyre jobban bevonódtam az politikába. Foglalkoztam a párt jogi ügyeivel, választási programjával és az egészségügyi kabinetet vezettem. 2018-ban az országgyűlési választásokon a 10. körzet képviselő-jelöltje voltam, de az ellenzéki győzelem biztosítása érdekében visszaléptem. Az OGY választások után az LMP belülről felemésztette önmagát, így fájdalmas búcsút mondtam a pártpolitikának. Nem örökre. Sok-sok tapasztalattal gazdagodva és a fenntartható jóllét vízióját továbbvive kitartok amellett, hogy lesz még lehetőségem egy egészségesebb és békésebb ország létrejövetelében közreműködni.

Hitvallásom

Csak olyan politikában hiszek, amely az emberek életminőségének javításáról szól. Nem elég elzavarni ezt a korrupt, hazug, öntelt politikai elitet, hanem azt is tudnunk kell, hogy milyen új világot akarunk helyette.  Hiszem, hogy a világ emberibb arca főleg a nők kezében van. Fel kell nevelnünk azt a gondolatot, hogy egy nyitottabb, barátságosabb és együttérzőbb társadalom igenis lehetséges. Ezt közösen kell létrehoznunk. Csatlakozz hozzánk és csináljuk együtt!

 

komment