SZENT-IVÁNYI István írása
A címben szereplő mondatot Orbán Viktor mondta, igaz, nem most, hanem két hónapja, de a miniszterelnök látnoki erejű jósnak bizonyult. Minszk azt a reményt testesíti meg számunkra, hogy az elnyomás nem lehet örök, hogy az emberi méltóság forradalma diadalmaskodhat az önkény és az erőszak fölött.
A helyzet Belaruszban meglehetősen képlékeny, ma még nem látjuk a történet végét, de az biztosan kijelenthető, hogy Lukasenko abszurd kolhozkommunizmusa a végóráihoz közeledik, a visszaszámlálás elkezdődött. A szellem már kiszabadult a palackból: már nem lehet visszatérni az augusztus 9-i előtti állapotokhoz.
AZ EURÓPAI UNIÓ IS LÉPETT
Gyakran éri az a vád az EU-t, sajnos nem is alaptalanul, hogy az eseményekre lassan, tétován és erőtlenül reagál. Most dicsérjük meg, mert a belarusz válságra gyorsan és érdemben adott választ a szerdai (augusztus 19) rendkívüli csúcstalálkozón. Igaz, ebben nagy szerepe volt a lengyel vezetésnek és a baltiaknak, akik már az elcsalt elnökválasztás másnapján követelték a rendkívüli csúcstalálkozó összehívását és azt sem rejtették véka alá, hogy milyen eredményt várnak ettől a tanácskozástól. Követelték a választások érvénytelenségének kimondását, a rendőri és hatósági erőszak beszüntetését, a fogvatartottak szabadon bocsátását, a csalásért és az erőszakért felelős vezetők elleni szankciókat és új, nemzetközi ellenőrzés melletti választások kiírását.
Nos a szerdai csúcs egy kicsit szelídített a követeléseken, de érdemben elfogadta a szomszédság miatt leginkább érintettek álláspontját. Talán az egyetlen következetlenség a csúcstalálkozó záróközleményében az, hogy a választási csalást elítélték, az eredményt nem fogadják el, de az új, nemzetközi felügyelet melletti választások kiírásának követelését végül tételesen nem fogalmazták meg.
Az EU vezetők óvatossága annak is szól, hogy maguk számára némi mozgásteret teremtsenek, hiszen tudják, hogy a helyzet alakulására ugyan van befolyásuk, de a legerősebb kártyák nem az ő kezükben vannak. Az orosz beavatkozástól való félelmükben érthetően tiltakoztak minden külső beavatkozás ellen, de ezzel a saját kezüket is megkötötték. Ez érthető realizmus: az egyenletben sok ismeretlen van. Mind a belső helyzet alakulása, mind az orosz vezetés szándékai körül sok a bizonytalanság.
AZ OROSZ MEDVE
Sokan szeretnének most belelátni Putyin elnök fejébe. A kérdés persze az, hogy ebben a fejben van-e már világos elképzelés a belarusz helyzet megoldásáról. Egyelőre úgy tűnik, hogy az orosz vezetők is vívódnak. Lukasenko szinte naponta és egyre idegesebben faggatja, kérleli a nagy testvért, aki dodonai válaszokat ad. Nem véletlen, hogy Lukasenko beszámolói a Putyin elnökkel folytatott telefonbeszélgetésekről köszönőviszonyban sincsenek a Kreml ugyan ezekről kiadott közleményeivel. Lukasenko szeretné beleprovokálni egy veszélyes kalandba Oroszországot, amihez most Putyinnak szemmel láthatólag nem fűlik a foga.
Az elmúlt napokban nem csak Lukasenko, hanem Merkel kancellár, Macron elnök, Michel, az Európai Tanács elnöke is többször tárgyalt Putyin elnökkel. Akár tetszik nekünk, akár nem, ő ebben a történetben megkerülhetetlen szereplő.
A nyugati vezetők is tartanak egy esetleges orosz katonai beavatkozástól, bár ennek csekély az esélye. Ugyanis az orosz katonai beavatkozásnak túlságosan nagyok a költségei és kevés a haszna. Oroszországot még inkább elszigetelné a nyugati világtól, ugyanakkor kényelmetlen, költséges és hosszútávú kötelezettséget róna rá. Nem elég az országot lerohanni, akkor azt hosszú időn keresztül meg is kell szállni. Ráadásul ezzel azt kockáztatja, hogy az egyébként oroszbarát érzelmű belarusz közvélemény oroszellenessé válik és megerősödik a nyugati orientáció tábora, ami pedig jelenleg elég szerény. Mindezt azért, hogy egy bázisát elvesztett, gyűlölt és Moszkva számára is kiszámíthatatlan diktátort hatalmon tartson. Ne feledjük, hogy Lukasenko már többször elárulta a nagy testvért és szembefordult vele, most pedig a segítségéért könyörög. Másfél éve elutasította a föderációt (valójában országegyesítést, amit Putyin elnök saját hatalmának a meghosszabbítása miatt kulcsfontosságúnak tartott), néhány hete még puccskísérlettel vádolta meg Moszkvát. Szóval nem egy hű szövetségesről, hanem egy kiszámíthatatlan, megbízhatatlan csatlósról van szó.
A jelek arra utalnak, hogy Moszkvában inkább egy örmény forgatókönyvben gondolkodnak. Mint ismeretes, Örményországban 2018. áprilisában az ún. „bársonyos forradalom” söpörte el Szerzs Szargszján antidemokratikus, autoriter rendszerét. Annak a rendszernek is sajátja volt a választások elcsalása, ami végül a tömegdemonstrációkhoz és Szargszján lemondásához vezetett. A lemondott despotát Nikol Pasinjan követte, aki hosszú idő után először megtartott tisztességes és szabad választáson nyerte el a bizalmat, azt követően érdemben demokratizálta a rendszert, viszont jottányit sem változtatott az ország oroszbarát, Moszkva-hű orientációján. Ez igazi sikertörténet Moszkva szempontjából és valami hasonló Belaruszban is Moszkva érdekeit szolgálná. Egyes hírek szerint már folyik is a casting erre a szerepre az Oroszországban élő belarusz ellenzékiek körében.
ÉS A BELARUSZOK MIT SZERETNÉNEK?
Erről sem rendelkezünk elegendő információval. A választási küzdelem hőse, a jelenleg litván emigrációba kényszerült Tihanouszkaja terveiről is keveset tudni, lehet, hogy nincsenek is neki. Ő csak annyit árult el, hogy új választásokat akar nemzetközi megfigyelőkkel és ha ő lesz az elnök, akkor megteremti egy igazán demokratikus választás feltételeit és azt követően visszavonul. Ne feledjük, hogy bár nagyszerűen felnőtt a feladatához, mégis egy muszáj-Herkules, egy háztartásbeliként élő kétgyermekes édesanya, aki korábban politikával soha nem foglalkozott és csak bebörtönzött férje miatt vállalt politikai szerepet.
Talán fontosabb lesz a közeljövőben az általa létrehívott Koordinációs Tanács, amelynek jelenleg 51 ismert tagja van, közöttük a Nobel-díjas író, a nálunk is népszerű Szvetlana Alekszijevics. Ők lehetnek a kvázi ellen-kormány az átmeneti időszakban. De még ez a testület is csak a megalakulás fázisában van, pontos elképzeléseik az ország jövőjéről nem ismeretesek. Az sem egyértelmű, hogy az eddigi orosz orientációt kívánják-e fenntartani a külpolitikában vagy teret nyer a nyugati orientáció. Ukrajnával ellentétben Belarusz esetében egy nyíltan oroszellenes külpolitikai orientációra nem érdemes számítani, mert annak semmi esélye nincs.
NÉHÁNY SZÓ A MAGYAR ÁLLÁSPONTRÓL
Belarusz jövőjét illetően csekély jelentősége van a magyar álláspontnak, bár az EU-n belül azért van lehetőség a kavarásra. Sajnos, nincs mire büszkének lennünk. Míg a lengyelek, baltiak, csehek, szlovákok, szlovének azonnal és határozottan reagáltak és nem ismerték el az elcsalt választás eredményét, és követelték az erőszak beszüntetését, új választások kiírását, szankciókat a rezsim vezetői ellen stb., a magyar vezetés árulkodó hallgatásba burkolózott. Az európai politika jelenleg legfontosabb kérdéséről négy napig semmilyen hivatalos reakciót nem tapasztalhattunk, de a negyedik napon kiadott semmitmondó, a helyzetre érdemben nem reflektáló üres közleményre sem lehetünk büszkék.
A válság ötödik napjára (augusztus 14.) összehívott rendkívüli európai külügyminiszteri értekezleten Szíjjártó Péter nem vett részt és a minisztérium második embere, Magyar Levente sem érezte fontosnak, hogy helyettesítse az Adria kék hullámain ringatózó főnökét. Helyettük Balogh Csaba közigazgatási államtitkár vett részt a videókonferencián, akinek semmiféle érdemi felhatalmazása nem volt és akadékoskodásával keltett bizalmatlanságot a magyar kormány álláspontja iránt.
Mivel ez egy kiemelten fontos tanácskozás volt, ráadásul videókonferencia keretében, tehát akár még az Adriáról is be lehetett volna jelentkezni, teljességgel érthetetlen és csak a kormány zavaros álláspontjával magyarázható, hogy a külügyminiszter miért bojkottálta a részvételt.
Ez nem csak nekünk tűnt fel, hanem a visegrádi, balti partnereknek, és más európai vezetőknek is. Nem véletlen az a sok telefonbeszélgetés, aminek hatására, mintha a fogát húznák, végül a magyar kormány is felcsatlakozott a Visegrádi négyek ill. a lengyel álláspont mögé. Vagy inkább elbújt mögötte, mert a mai napig nem jelent meg olyan kormányközlemény, ami egyértelműen és tételesen fejtené ki a magyar álláspontot a belarusz helyzettel kapcsolatban. Orbán Viktor ezzel kapcsolatos Facebook bejegyzése például a következőképpen szól: „A V4 egysége ezúttal is töretlen: közös érdekünk egy békés és fejlődő Belarusz.” Márpedig a V4 álláspontnak nem ez a lényege, hanem azok a pontok, amiket az imént felsoroltunk. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök ezekre nem tér ki. Azt a gyanút erősíti, hogy csak kényszerből és nyomás alatt fogadta el őket, valójában nem ért egyet velük.
A többieket ez azonban már nem érdekli, az a fő, hogy nem akadályozta meg a közös álláspontot. Nekünk viszont azt a szégyent kell elviselnünk, hogy a belarusz nép szabadságjogokért és a demokráciáért folytatott küzdelmében kormányunk csak hosszas habozás után és kényszeredetten állt a jó oldalra. Ez számunkra nem csak Belaruszról, hanem a magyar szabadságküzdelmek hagyományának megcsúfolásáról, 1956 és 1989 örökségének elárulásáról is szól.